Vissza a hétköznapokba

 

- Ne féljen, mi vigyázunk magára!

- De én nem félek!

- De fél! A természet szervezetre és városi élekre gyakorolt hatása legalább olyan mélyen rejtező problémákat okozhat, mint a gyermekkori megaláztatások. Mi vigyázunk magára, hogy mindezek ellenére semmilyen problémába ne ütközzön a társadalomba való visszatérése. Mit keresett a Fehér Foltokon?

- Én? Semmit.

- Szóval semmit?

- Úgy van, semmit.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha soha többé nem engedjük ki. Még valami kárt csinálna magában a természet iránti „tisztátalan” rajongásában.

- Tisztátalan? Tisztátalan! – Ottó felébredt.

 Már több, mint egy hete csak feküdt és várta, hogy alább hagyjon a fejfájása. Nagyon egyedül volt. Kovácsról még semmi hír nem jött. Legalább ő itt lett volna, beszélgetni egy kicsit, még ha fölényeskedve is. De csak azok a kínzó emlékű álmok voltak vele, Zita, a keselyű és a bölények, a bölények, a bölények, a bölények és megint csak a bölények, egyre csak a bölények és csak a bölények. Aztán mégis csak össze szedte magát.

 Néhány nap, néhány őrült terve és Ottó ismét a munkahelyén volt. Csalódás után a legjobb, ha az ember beletemetkezik a munkájába. Észbontóbbnál észbontóbb ötletei támadtak. Ha már egy őrült korszak közepén találta magát, legalább az ő tervei se kerüljék el a „normalitást”, gondolta.

- És ezek? – kérdezte Palit. A konzervdobozból összerakott margaréta alakú lámpaernyőkről.

- Nem jó! Nem elég steril! Nem lehetünk biztosak benne, hogy eléggé le tudjuk sterilizálni. Nem. Nem elég jó! Hulladékot nem szerelünk fel lakásokba. Az esetleges bakteriális fertőzések végletes katasztrófát okozhatnak egy lakásban – mondta Pali határozott meggyőződéssel. - Képzeld csak el! A pszichikai félelem, hogy netán éveken keresztül ott lóg a plafonon egy baktériumbomba, ami csak arra vár, hogy portörlés közben egy felsértett ujjpercbe kerülhessen. Katasztrófa! Tragédia! Hogy találhattál ki ilyet?

- De hát a hulladék divat-show!

- Ottókám, az más! Ott csak néhány órára érintkezik a hulladék a bőrrel!

- Azt hittem…

- Rosszul hitted.

- A sterilizálás…

- Nem is rossz ötlet. Ha használt laboratóriumi kémcsövekből, pepi edényekből vagy pipettákból csinálnánk. Tökéletes. Steril. Oktató. Új és természetes alakot utánzó.

- És ez az áttetsző pillangó alakú a gyerekszobába?

- Ah, nem, nem. Megijednek tőle. Képzeld el, a legújabb felmérések szerint néhány gyerek, ha éjszaka felébred sírógörcsöt kap az óriás pillangók látványától. Nem szabad a gyermekek agyát ilyen veszélyes dolgokkal fertőzni. Nem mernek másnap a rossz álmoktól iskolába menni, a kirándulásokról nem is beszélve.

- Nincs is iskola!

- Tényleg! – jegyezte meg Pali és érvlistájáról gyorsan le is húzta ezt a szót. Aztán felvette jellegzetes magyarázó pózát – bal kezének szétterpesztett ujjaival az íróasztalra támaszkodott, jobb kezével pedig keskeny feje előtt széles mozdulatokkal hadonászott – és folytatta. – A statisztikák megcáfolhatatlanok! Nem mondom, ha óriási légy vagy szúnyog lenne, persze élethű ábrázolásban, sejtelmes szürkés fényt árasztva, bevehetnénk a rovarirtó oktatóprogramba. Ezzel tökéletesen tudatosíthatnánk a gyerekekben a két rovar faj pusztításának fontosságát. A félelem, a Szótizmus iránti hűség, a tökéletességre törekvő tudat beléjük égetné, hogy ha éjszaka felriadnak álmaikból mit is kell tenniük a két csúnya szörnyeteggel. Agyonütni!

- És az étkezőbe ez a tányér alakú?

- Nem eredeti! Én ezt már rég kitaláltam… De ha esetleg fedő vagy tál alakú lenne, az már igen. De stip stop, ez már az én ötletem!

- Akkor a többit meg sem mutatom!

- Miért, van több is? – csillant fel Pali szeme.

- Ah, nincs – mondta Ottó gondosan összeszedve a papírokat, eleget loptál már tőlem – gondolta. Majd hangosan hozzátette – de holnapra lesz!

- Ottókám, mondok én neked valamit! – jellegzetes magyarázó póz – Valahogy mindig elkerülöd a részleteket. Az egyik tervben zseniálisan alkalmazod az oktató módszert, ugyanakkor elfeledkezel a higiéniai előírásokról. A mai kor tervezőszelleme mindenre figyel, Összpontosítás! Tudod, mint a vezetésnél!

- Nincs jogsim.

- Látszik! – szaladt ki a száján, aztán mintha mi sem történt volna folytatta – Sajnálom Ottókám, de hiányzik belőled valami elemi, ami megakadályozza, hogy tökéletes Szóttervező legyél. Mintha valami gátolná a természetes logikád kibontakozását ebben a kiküszöbölés centrikus rendszerben. Hiány! Valami hiányosságod van. Ettől válsz számunkra középszerűvé. Nem tudsz felemelkedni. Felülkerekedni, és megbarátkozni az újjal. Hamar megtörsz. Regenerálódnod kell. Ez az! Hogy erre eddig nem gondoltam. A tragédia! Nem volt időd átállni. Farm Tourist! Natural Park! Ez majd segít! – kitöltött egy beutaló jellegű formanyomtatványt és Ottó kezébe nyomta. Bambult egy darabig, aztán hirtelen másra terelte a szót. – Én most egy jégcsap lámpán dolgozom. Speciális hűtőberendezéssel, hogy a jégcsapok ne olvadjanak meg. Egyébként kaptam egy fülest – suttogta, miközben folyton a szemöldökét rángatta. – Megszűnik a zárt téri központi világítás. Úgyhogy át kell állni az álló és éjjeli lámpákra. A csillárok kora lejárt. Én is ennek szellemében kezdtem újra tervezni a jégcsap lámpát.

- Jó! Holnapra csinálok új terveket.

- Ne, inkább ne! Itt ez a papír, ez majd tökéletesen visszazökkent a tökéletes világba. Azt ajánlom, menj el egy kis szabadságra.

- De hát ott voltam.

- Éppen ezért. Sőt, ezért adom a tanácsokat is. Tudok mindent a tragédiáról. Én most tudom, hogy neked az lesz a legjobb, ha nem dolgozol. Pihenned kell és gondolkodni. Neked most a magány lesz a legjobb és az emlék ápolása. Ha visszajössz dolgozni nem tudsz kellőképpen a munkára koncentrálni. Láthatod, nem sikerül. Pihenned kell!

- Csak az ne! – mondta Ottó esdeklően. – Bele akarok temetkezni a munkába, hogy ne is kelljen arra a szörnyűségre gondolnom.

- Nem! A dolgok új menete szerint a lelki bántalmakat nem szabad elűzni magunktól, hanem igenis rágódni kell rajtuk, hogy megtanuljuk, nem szabad elmenekülnünk a problémák elől. Nem szabad! … Igen… Ez az… Nem szabad elmenekülnünk a problémák elől. Nem szabad! Nem! Különben soha nem tudjuk megtalálni a tökéletest! Soha. Soha! – üvöltötte – Soha! – tíz hosszú levegővétel. Megnyugodott. – Menj le az NP-be. Az megnyugtat. Tudom. Nekem is segített. Nekem is. Igen. Igen. Ráadásul most mutatnak be egy nagyon érdekes dolgot. Az meg fog erősíteni még téged is. Tudom. Biztosan tudom.

 

 Másnap reggel hét órakor Ottó álmosan ült a buszon, s 40 „másik” társaságában egy kis szervezett kikapcsolódás felé tartott. „ A segítsünk egymáson és mindenki jól lesz” szlogenű Pszichorealizáló utazási iroda a múlt egy kis darabkáját mutogatta a nehezen szótizálódóknak. Pl. paradicsom palántákat, paprika palántákat, amiken fehérlettek a kispaprikák. A látogatók saját kezükkel szedhettek kukoricát, virágot, saját orrukkal szagolhattak szamócát, málnát, szedret, egrest. Az egész olyan volt, mint egy kicsiny paradicsom, az édenkert egyik parcellája.

 A Natural Park távol feküdt Budapesttől, kelet pannonban, az Alföld déli részén. Kb. 54 hektár területet foglal el. A brosúra szerint egy „igazi történelmi farmocska vetéssel és aratással”, ahol  a tavaszi túracsoportok a szántás és vetés nélkülözhetetlen munkafolyamatát tekinthetik meg és persze részt is vehetnek benne, akár valódi munkát végezve, vagy csak szemlélőként kiállva a szántandó parcella szélére és végig nézve hogyan lazítja meg a traktor húzta eke a földet. Tovább a növények palántázásának, dugványozásának és oltványozásának lehettek szemtanúi. Ezeket a folyamatokat csak szakképzett NP dolgozók végezhették, ugyanis itt a Szótizálandók vendég közvetlen kapcsolatba került volna a növénnyel. És hát persze  a személyes higiénia mégiscsak fontosabb, mint az, hogy mit írtak a brosúrába. És különben is, elég, ha látják, hogy kell csinálni. A szántás más, azt az eke végzi, ott csak azt kell irányítani és arra ott van segítségnek a traktoros. Persze a valódi okra Ottó csak később jött rá! De térjünk vissza a szolgáltatások aspektusaira… nyáron a kapálás és feltöltés felemelő élménye várta az oda látogatókat és a kikapcsolódásra vágyókat. Persze a közvetlen veszéllyel járó munkafolyamatokat, mint pl. a kaszálás, nem próbálhatták ki. Ellenben meghallgathatták a „puszta guy”, magyarul mezőgazdasági idegenvezető szenvedélyes beszámolóját a művelet csodás folyamatáról. Ezt az egyébként avatatlanoknak oly könnyűnek tűnő munkát a következőképpen jellemezte: Semmi máshoz nem lehet hasonlítani, mint a légtornászok nyaktörő mutatványaihoz. A kígyózó mozgáshoz, amint olyan könnyedén és feszültségmentesen repülnek egyik lengőtől a másikig. Egyik kötéltől a másikig és úgy úsznak a levegőben a rudak és a lüktető erekkel behálózott százszor begyakorolt, ezerszázalékkal koncentrált kezek között, mint ahogy a kasza kikalapált éle töri ketté a fűszálak hajladozó derekát. Egyetlen mozdulattal rendbe fektetve a lucernát, a muhart, a gólyahírt és a többi zöld tündérleányt. Semmi erőfeszítés, semmi izommunka, semmi fizikai megterhelés, csak hullámzás. Könnyed akrobatika és még könnyebb légtornászat. Látszat szépség. Fizikai erő kifejtés nélküli látszatszépség. Pedig az erő ott lebeg belül, a légfolyosókon.

 A kapálás más! Mint az akadozó kohóban az olvadt vas vési bele az ember izmaiba, hogy mi a fájó derék és az izomláz. Itt nincsenek légtornászok, csak a sor végét soha el nem látó vaksi napszámosok. Olyan, mintha a vakító nap bányáiban dolgozna az ember.  A kapálni való föld egy csatatér. Az izom, a kapa és a gazok háborúja. Az örökösen kibújó és végleg soha el nem száradó gazok hódító háborúja. Az égető nap, és a gyommagvakkal teli föld szította, esőcseppek erősítette fényes csatatér.

 Sokaknak egyszerű gazló földdarab, amit, ha tetszik, ha nem csak időlegesen lehet legyőzni, másoknak viszont épp oly égető, mint az örök sivatagi vízhiány.

 A fúró használata pedig a teremtés szívszorító próbája. A „palántaembrió” nyugalomba helyezése. A növényke szabályos koordinátált állásban, bekerül a földbe. Egy kis utómunkálat és kész.

 És végül az aratás, a gabona, az elmúlás, az ősz, a bor, az élet sziporkázó, szivárványszínű bájai.

 

 Kör lakban járták végig a parkot, és mindent megnéztek, egymásután kétszer is.

- Jöjjenek  kérem közelebb. Ez itt telepünk büszkesége – mondta a kutatást irányító professzor –, amit a csodálatos Szótizmus létrejötte nélkül nem tudnánk önöknek megmutatni. Ez a csoda még a Nemzeti Kertész Szövetség elismerését is kivívta. Hónapok hosszas munkája van ebben a kísérletben, és önöknek van először részük abban, hogy mint kívülállók megtekintsék, ezt a sehol máshol nem látható újdonságot. – Az utolsó szavakat meghatott sóhajok kísérték. – Elérzékenyülök. Kérem bocsássanak meg, de elérzékenyülök, ha arra gondolok, hogy kollégáimmal hány éjszakát szenteltünk a kísérlet megvalósítására és hányszor rágtuk át magunkat minden egyes elméleti kérdésen, míg végre eljutottunk idáig és első próbálkozásunkat rögtön siker koronázta. – A professzor elővett egy zsebkendőt és letörölte a könnycseppjeit. – És most! Kérem tekintsék meg kísérletünk eredményét, a SZÁRSZABÁLYZOTT RIBIZLIT!

 A parányi ribizlibokor egy hatalmas, kb. 40 méter átmérőjű üvegház közepén állt. Körülötte semmi sem volt, csak frissen fellazított föld. A termést, a kísérlet végeredményét pedig egy mini teleszkóp segítségével lehetett megtekinteni. A tenyerek elismerően csattantak össze, míg Ottó sorban állt. Lelkiismertbe néző sóhajok és elismerő bólintások jelezték, a munkát valóban siker koronázza, így közvetetten a Szótizmust is, hogy az idelátogatók meggyőzve távozhassanak, ha ez sikerült, az én átalakulásom miért ne sikerülne? Ez igen, ez valami, a lehetetlen lehetővé válása ez a tökéletes világ megfogalmazása, a hitetleneket váró nyitott kapu, a Szótizmusba áramlás dicsőséges művelete.

 Egy fürt kör alakú ribizli fityegett a harmadik ágon. A piciny ágacskából egyforma hosszúságú száracskák indultak ki. 1, 2, 3 … 6. Pontosan hat szem és olyan szabályosak, olyan katonásan álltak körbe, mint egy gyöngysor.

 Ottó elmosolyodott és kajánul arra gondolt, ha lenne csúzlija kiparittyázhatná ezt a gnóm, bocsánat, megközelítőleg szabályos, pardon, mértanilag teljesen tökéletes ribizli fürtöt. De ez már nem is fürt, csak egy satnya bogyózó, miniatűr szemekkel, amik szinte csak gyümölcshéjjal borított bogyókból állnak. Ottó nagyon sajnálta, hogy nincs nála csúzli. Talált ugyan egy töltőtollat a zsebében, de akárhogy törte is a fejét semmi értelmes ötlete nem volt arra, hogy is tudná átalakítani ribizlilövővé. A természet másnap igen egyszerűen védte meg a territóriumát, odaterelt egy kisbékát.

 A kutató lázasan magyarázta a genetikai alapokat és a mesterséges beavatkozások lényegét. Bemutatta a fürtformázó szerkezetet, ami meghatározta a pontos koordinátákat és szabályozta a növekedést. Így az előre berendezett, genetikai alapokon nyugvó fürt tulajdonságok alapján a szintén előre megtervezett fürtforma negatívjába nőttek bele a szemek. A kutatók pedig ellátták őket mindenféle mesterséges jóval, mesterséges vízzel, egyszóval mindennel. Az eredmény önmagát és a Szótizmust igazolva bebizonyította, hogy a koordináták beváltak. A kutató végül azt mondta:

- Számításaink szerint egy év múlva ugyanezen körülmények között három fürtöt sikerül leszüretelnünk, öt év múlva pedig egy egész legyezőtortára valót.

 

 A kirándulás második része az állatokról szólt. Bevezették a Szótizálandókat egy hatalmas istállóba, ahol két vezető irányításával legalább hatvan fehér köpenyes munkás sürgött-forgott. Az istállóban pontosan 29 tehén volt. Ezek mindegyike külön lakóhelyen tartózkodott. És mint kiderült, mindegyiknek két külön gondozó biztosította a tökéletes állattartás feltételeit.

 Ha már a növényekben csalódnia kellett Ottónak – véletlen meglátta, amint a sterilizált palántaparcellákat parcella tároló hangárokban tárolják a természetes hatások káros anyagai ellen – örült, hogy legalább ilyen módon újra kapcsolatba kerülhet a természettel és jókedvűen szemlélte a hatalmas állatokat. Egy kicsit furcsállta, hogy nem érez az orrán keresztül semmit, ami arra utalna, hogy istállóban van, de miután meglátta a falakon a hatalmas szagelszívókat mindent megértett. Az állatok gyönyörűek voltak, hatalmas tejtől duzzadó tőgyekkel és békés tekintettel.

 Miután kigyönyörködték magukat, bevezették őket a kóstoló helyiségbe. Itt monitoron kiválaszthatták a nekik tetsző tehenet. Megnyomták a tehén azonosító gombját és végignézhették a fejés folyamatát. Szabályos fejő laboratóriumban történt a sterilizált tejleszívás, egyedenkénti automata tőgybeméréssel és jattár felszippantással.

 Egy órahosszas abszolút, komplett, tökéletes hatékonyságú sterilizálás után egy csőrendszeren keresztül megérkezett a tej.

- Csak azt nem tudom, honnan tudják, hogy jobban szeretem a kakaót – morfondírozott az, aki először kapta meg kiszemelt tehene italát.

- Én azt hiszem, kezdek bedőlni a szótizmusnak – súgta oda a szomszédjának egy másik Szótizálandó. – Teát akartam. Teát kaptam, pedig nincs is teacserje a monitoron.

 Egy kis hiba csúszott a rendszerbe. De szerencsére még mielőtt bárki is belekóstolhatott volna a legszemfülesebb rájött, hogy amit eléjük raktak, az nem más, mint ultrapasztőrözött, homogénezett tehénszar.

 

 Az NP nem hozta meg a Pali által ígért felüdülést. Kovácsról még mindig semmi hír. Ottó meglátogatta Vologyát, illetve csak látogatta volna, mert nem találta. Hazament. Útközben meglátott egy óriási hirdetést. Tárcsázta a számot.

- Üdvözlöm! A hangjelzés után tárcsázza a kívánt melléket.

 Ottó tárcsázta.

- Ssziiaa…

 Lecsapta a kagylót! És jobban megnézte a hirdetést, rossz melléket tárcsázott.

- Üdvözlöm! A hangjelzés után tárcsázza a kívánt melléket.

 Tárcsázott. A telefonkártyáról öt egység le.

- Medverezervátum?- kitört a nőből a röhögés. – Maci Laci! HA-HA-HA! Yellowston Park! HA-HA-HA! Emlékszik arra a részre, amikor a parkőr – fuldoklott a nevetéstől - … a medvék…. meg a szendvics… és platty…

- Klang! – a telefonkagyló lecsapva!

- Szélhámosok! – sziszegte Ottó és letépte „Ha hív, segítünk, lelkileg is és testileg is, mindenképpen!” szlogenű telefonos plakát.

 Két óra múlva Ottó visszament Vologyához. Már nagyon beszélgetni akart valakivel.

- Idejöttem. Ettem. Ittam. Hazamentem. Ettem. Ittam. Visszajöttem, és most itt vagyok.

 Szerette ezt a helyet. Itt mindig átélt néhány kellemes pillanatot. Zita szerette a káposztát  és az egész városban csak itt lehetett kapni. A legújabb Szót életmód szerint ugyanis a káposzta emésztése azért nehéz, mert úgy veszik körbe a bélbolyhokat a szétrágott káposztarostok, ahogy a káposztalevelek egymásra burkolódva növekszenek.

- Ez hülyeség! – mondta Zita Anginak, amikor utoljára együtt ebédeltek.

- Mi az, hogy hülyeség? Olvastam egy cikket, amiben rajzokkal bizonyították az elméletet. Azóta nem eszek káposztát, sőt a szagát sem bírom és nagyon hálás vagyok a Szótizmusnak azért, amiért felvilágosított a helytelen táplálkozás veszélyes elemeiről.

- Én akkor is szeretem a káposztát – mondta Zita határozottan. – Ha 25 év alatt nem lett semmi bajom tőle, akkor az elkövetkező ötvenben sem lesz.

- De Zituka, ma már senki nem eszik káposztát.

- Dehogynem, én!

 Angi elült mellőle. Attól félt, hogy a káposztaszag beleeszi magát a ruhájába és azt olvasta egy újságban, hogy egy idő után káposztaszagúvá válik az ember és ez könnyen azzal a veszéllyel jár, hogy kitaszítják a társadalomból. A kitaszított ember pedig egyedül marad és azt Angi nem akarta. Elült Zita mellől. És nem is ült vissza soha többé.

 Vologya bárja volt az egyetlen az egész országban, ami még teljes hagyományában várta a vendégeit. A halászcsárdák, a kockásabroszos kisvendéglők, az egészséges magyar ízek otthonai már mind beolvadtak a szótizmus vitamin világába. Se gulyás, se töltött káposzta, se sült kolbász, se sült hurka, csak szót vitamin kúra.

 Egyre kevesebben jártak ide, de azok mind szívből hiányolták a régi életüket. Ott volt a tv iskolát elutasító tanító, a hívek és a pap, a tősgyökeres magyar régészek egy csoportja, akik megkérdőjelezték, hogy valóban volt-e ezer évvel ezelőtt, még a honfoglalók előtt egy nyolcadik római eredetű Szót törzs, akik az Alpokon keresztül még Árpád előtt bejöttek a Kárpát medencébe, egy-egy lepukkant művész, egy nép szövő, egy szíjártó, egy kárpitos és két bognár és még egy kerékgyártó, akik nem akartak lemondani életük egyetlen nehezen megszerzett hintójának renoválásáról, néhány szótlan magába roskadt és persze Nina.

 Zita kedvelte Ninát. Nem mondhatni, hogy barátnők voltak, de mind a ketten kölcsönösen szimpatikusnak találták egymást. Nina volt az egyetlen nemes a környéken, bár grófi címét sokan megkérdőjelezték. A férje Ottó terveit találta a legmegfelelőbbnek új házuk, leendő gyermekeik otthonának berendezésére. Szerették a természetes formákat, de legjobban egymást. Egészen addig, amíg egyszer a régi színházban előadás közben a férj oda nem szólt a feleségének, drágám ki kell mennem. Azóta nem jött vissza. Nina azóta is mindig az ablak mellett ült, ott a zongorával szemben, a férje törzsasztalánál és kifelé bámult. A színházi piros bársonyruhája már kifényesedett a hordástól és egy-két koszfolt éktelenkedett az alján. A fején lévő vörös bársonyturbánban megtöredeztek az aranyszálak és lepotyogtak róla a nyírfalevél hímzések.

 Mindenféle pletykák terjengtek Nináról, de Ő csak ült és bámult és soha többé nem ment haza. Azt mondták KK a szeretője lett és amíg odavoltak a férjével a színházban ő szereltette fel azt az ajándék krokodil terráriumot a nászágyuk fölé. Azóta is lelkifurdalása van a férje miatt és éjszakákon keresztül a Margit hídon – egyesek szerint a Margit szigeten sétál – mintha bele akarná vetni magát a Dunába. Állítólag így bűnhődik a hűtlenségéért. De az igazságot csak ő tudta.

 Most is ott volt, amikor Ottó belépett az ajtón és csak kifelé bámult az ablakon.

- Aktivizálni kell magunkat Ottó – mondta Vologya. – És ezt úgy tudjuk bizonyítani a legjobban, ha tartozunk valahova. Szervezetbe kell tömörülni, érted?

- Értem.

- Mert ha az ember csak gondolkodik, észre sem veszi és már el is múlik az az idő, amikor cselekedhetett volna. Érted?

- Értem – vágta rá Ottó buzgón.

- Csinálni kell a munkát nem nézni. És ha csinálod kapsz vodkát. Jó vagy nem jó?

- Jó – mondta Ottó, majd hirtelen lelombozódva hozzátette – nem szeretem a vodkát. Mindig hányok tőle.

- Add el!

- Jó. De kinek?

- Ezen lehet gondolkodni. Nem azon, hogy miért van mindig annyi gond a világban, meg miért vannak Zsák Bélák és Szót Verák! Jegyezd meg Ottó, a miérteken nem szabad gondolkodni, különben elsötétül az agyad, a hogyanokon viszont kell, muszáj gondolkodni, mert különben felkopik az állad. Nemsokára felszerelik ide is a csalikancsó hálózatot. A hátsó bejáratnál segítesz nekünk szeszt árulni és amit fizetségként kapsz, azt eladhatod a saját hasznodra. Pontos stratégiát dolgoztam ki. Marhák ezek! Ez Amerikában sem jött be! Csalikancsós szesz tilalom, szétröhögöm a fejem. Ottó, ha jól csinálod bort is adok, tudom, ogy szereted. Tokaji vagy Egri?

 Ottó tétovázott.

- Mindegy, nem tudsz pannon honban olyan szőlőtőkét mutatni, ami ne az enyém lenne!

 Ottó elmosolyodott, Zita elvesztése után először. Vologyában soha nem lehetett csalódni.

- A pénz, az pénz a kapitalizmusban is, a szocializmusban is, meg a szótizmusban is.

- Üzletet csinálsz a szótizmusból?

- Még szép! Még akkor is, ha a világon ez a legperverzebb cukrosbácsi. Nem ejtettek a fejemre, hogy ilyen jó üzletet csak úgy profit nélkül hadjak! Figyelj, itt van ez a szótizmus, ennél nagyobb marhaságot az életbe nem fognak kitalálni, de meg kell tanulni együtt élni vele. A múltkor nyalókát vettem az unokáimnak, de csak úgy ették meg, ha én is eszek velük. Még szerencse, hogy épek a fogaik. Én megettem, öt perc múlva jöttek. Elvittek. Beültettek a fogorvosi székbe. Betömték az összes fogam. Azóta mindig fáj valamelyik. Tanulság, nem szabad többet nyalókát venni. Tanulság Ivánnak, a szótizmus hihetetlen ötleteit komolyan kell venni.

 Ottó kérdőn nézett Vologyára. Nem értette.

- Röhögött, nem hitte el, a marha bedugta a seggébe, most műtik az aranyerét.

 Ottó majdnem leesett a székről, egyszerre sírt és nevetett.

- Ezért nem tudom Ivánra bízni a munkát. Szükségem van rád. Legalább lefoglalod magad. Kár azért a szép kis hölgyért, úgy falta mindig a scsit, mintha vérbeli Natasa vagy Másenyka lett volna.

 Ottó felhajtott egy vizespohár vodkát, de így sem sikerült elrejtenie azt a mérhetetlen szomorúságot, amit Zita említése keltett benne. Vologya megpróbálta kissé érzelemmentesebben folytatni:

- Látod, ez az amiről beszéltem. Úgy kell együtt élni a marhákkal, hogy minden hülyeségüket undor alá gyűrve, minél több hasznot ki tudj hajtani belőlük. Kifacsarni őket! És kihajítani a trágyadombra! Huss! Én két helyre is dolgozom, de valójában mégiscsak egyre. Veszélyes, de duplán megéri. Van pénz és remélem így hamarabb vége lesz ennek a szarnak. Igaz, nem igaz? Az aktív változáshoz aktívnak kell lenni. Ilyen egyszerű!

 Ottó bólogatott.

- Vannak olyanok, akik nem szeretik a szótokat, épp úgy, mint mi. Sőt, már nem is bírják elviselni és épp úgy el szeretnének menni, mint ti. Ebben segítjük őket. Legalább szóltatok volna nekem! – mielőtt Ottónak kibuggyantak volna a könnyei tovább folytatta – Másrészt ugye vannak a szótok, akik elhiszik ezt a tökéletes marhaságot és ha te azt mondod, hogy te is elhiszed, akkor békés hagylak. Gyakorlatilag azt csinálsz, amit akarsz, csak nyalókát ne dugdoss a seggedbe. Hallottál már olyat, hogy nem csinálják ki hatalomátvétel után az előzőeket? Hát mi csak tudjuk! Én még emlékszem a Szovjetunióra, te meg Magyarországra. Ott van Sztálin, Mao, hogy csak a keleti kommunistákat emlegessem, meg az a kopasz magyar Rákosi! Marhák ezek meg a pannonok is, mert elhiszik, amit elhitetnek velük. Az emberek mi mindent el tudnak hinni, ha akarnak. Meg lehet érteni! Egy csomó mindent meg lehet érteni, ha az emberek el vannak keseredve, akkor meg lehet érteni, hogy befolyásolhatók, de most, amikor már tényleg úgy összeszépült ez a világ! Hogy ezt miért nem tudták nyugodtan élvezni? Iván azt mondja genetika, lehet, hogy neki van igaza. Szóval, ha a nagy tökéletességben mégis rászállnak valakire és nem akar „eltűnni”, vagy akinek már annyira elege van, hogy mindenképpen el akar tűnni, álproblémák bejelentése és mi csinálunk díszlethalál és kész. Mire mindent lefertőtlenítenek, a paciens már a Fehér Foltokon van.

- Szóval akkor ez a Mártír-Láncolat?

- Ez hát. Azok a szerencsétlen korhű pannonok meg azt hiszik, hogy a beilleszkedésre képtelenek öngyilkosságai, amiért nem tudnak elszakadni a régi énjük fanatikus visszahúzásától vagy mi a frásztól.

- Értem. És mit kell tennem?

- Reggel 6-ra elmész a Margit híd budai lábához. Ott megvárod Ninát és elviszed a Nyugati-Tranzitba. Itt a térkép. Látod ezt a kis patakot a Rám és Dömös közt? Ott arra kb. 15 km-re van a Túlélő Csoport búvóhelye, éppen a neoart vágóhíd alatt.

- Alig néhány km-re voltunk Zitával!

 Ottó a megadott helyen, a megadott időben várta Ninát, de Nina nem jött. Megpróbált minden erejével a feladatra koncentrálni, de az éjszakai hányások a kelleténél jobban megviselték a szervezetét. Mikor már jóval elmúlt 6 óra és Nina még mindig nem jött, felszaladt a Kavics utca lépcsőjén, megkereste a házat és bement. Sehol senki. A terrárium és a krokodilok gondolatára inába szállt a bátorsága, de azért tovább kereste Ninát. Aztán megtalálta. A terráriumban. Egyedül. A férje mandzsettagombját szorongatva. Győző és Nina mindörökké, suttogták a falak.

 Visszasietet Vologya bárjához, de csak a helyét találta. Kétségbeesett. Aztán három nap múlva Kovács alighogy előkerült, már el is ment. Hívta, hogy menjen vele. De ő maradt.

 

- A hajnal szétfútta a szalmaszálakat és kerítést font álmaim köré. Mikor is jártam utoljára a Puskinban? Már jó néhány hete. Törökmogyorót akarok enni.

 Ottó szerette a Puskint. A nagyanyja még Tölgyfa ligetnek ismerte ezt a helyet, itt ismerkedett meg Ottó nagyapjával a törpe színház előtti pázsiton. De amikor Ottó születése előtt nem sokkal valaki kitalálta, hogy Puskin 1918-ban itt látta meg Anyegint, átkeresztelték. Ettől kezdve Ottó nagyanyja hiába látogatta rendszeresen Pesten a barátnőit, soha többé nem ment el a ligetbe.  Pedig a tölgyfák megvoltak hiánytalanul, meg is terebélyesedtek. Ő mégsem osztotta meg velük többé az emlékeit. Ottó szeretett idejárni. Neki ez a hely mindig is a nyugodt, csendes, idilli Puskin volt. Most pedig a szótizmusban Szótpark, amúgy szótosan, szótilag szótizálva, telis tele új szót dogokkal, generációk különbségeivel.

 A liget maga több mint másfél évszázada ugyanaz, a hatalmas fákkal és a kavicsos sétálókkal. Pontosan a közepén pedig egy régi-régi, mohával és zuzmóval benőtt kör alakú szökőkúttal. Ezt a gyönyörű mesebeli alakokat ábrázoló, óriáskígyók tekerte kompozíciót, délelőtt csecsemőjüket tologató édesanyák ülték körül, délután pedig kisiskolások merítették bele még ügyetlen kezecskéjüket. Az este viszont a szerelmeseké volt, a szerelmeseké, aki a vízcseppek oltalmazó sugarai alatt csókolóztak.

 Ottó mindig arról ábrándozott, hogy egyszer Zitával erre sétálnak, Sarman szokásos nyugodtságával követi őket vagy egy bokorban eljegyzi magát egy borzas szőrű szukával, a hold jótékony sugarai ezüstösen csillognak a vízen, az aláhulló, apró, gyémántokhoz hasonló buborékok pedig édes éjjeli muzsikát hallatva csobbannak a felszínre. És ők ketten egymást átölelve leülnek a szökőkút szélére és egymásba fonódnak.

- A Puskin sem a régi már. Szót park, szót burgerrel, vattacukor nélkül, nyugalom nélkül és illatos török mogyoró nélkül, szótosan. Minden eltűnt. Minden. – Hosszú percekig álldogált a bejárat előtt.

 A patinás, eredeti faunokat ábrázoló kőkapu helyén egy neogiccs stílusú óriás műanyag boltív éktelenkedett. A műanyag kockák között futófények cikáztak a felfelé kúszó műanyag rózsákon. Az egész inkább egy túlméretezett karácsonyfára hasonlított, mint egy majd kétszáz éves park bejáratára. A Mátyás korabeli lovagi tornákat ábrázoló domborművek szőrén szálán eltűntek, a hatalmas tölgyek koronáit reklámernyőkkel fedték be, a törzsekbe pedig lomcikk-automatákat vájtak. Bedobod a pénzt és kapsz, mondjuk egy kb. egy cm nagyságú műanyag kiskakast.

 A régi Puskin lett a legújabb kori neogiccskultusz Mekkája. A kései elemzések szerint, a néhány hónap alatt magyarország művészeti élete nagyobb rombolás alatt állt, mint a történelem folyamán bármikor. Ez a szótikus kulturális forradalom kiteljesítette  az emberi butaság abszolút hiszékeny végtelenségét. Ez történt a kertitörpék esetében is.

 Eredeti ide, származás oda, a kertitörpe mindig is giccsnek számított. Egészen addig, amíg a szótizmus, a legtöbb giccsnek nyilvánított dolgot fel nem karolta. „A túlzottan kifinomult patinás művészeti ízlés  - mint ahogy azt Dr. Szót Vera a Tökéletes világ és a steril giccs című könyvében írta – teljesen elnyomta azokat a tervezési munkával induló oldalágakat, melyek a tömegtermelés és az olcsó előállítás között egyensúlyoztak. Így az évszázadok, sőt évezredek alatt elnyomott, giccs kategóriának éppen ideje megteremtenie saját kultuszát. Hiszen az egyén korszakában a művészet elhagyott mostoha gyermekét is épp úgy fel kell emelni és dédelgetni, mint az örökösen síró és nyugtalanul rúgkapáló csecsemőt. És melyik kor lenne erre alkalmasabb, mint a Szótizmus kora, olyan csodálatos anyagokkal, mint a műanyag, a hulladék, az acél és neonfény, az üvegfalakról és arról a sok-sok aranyozott és ezüstözött futtatásról nem is beszélve.”

 De térjünk vissza egy kicsit a kertitörpékhez. Különböző színű és méretű példányok sorakoztak a kúttal szemközti kis pázsiton. Az idegenből érkezett ember azt hihette, hogy ezek az ormótlan műanyagok mind egy furcsa sakktábla eltévedt figurái. Az egyetlen kőfaragott régi kertitörpe – aminek az őse még valóban arról a bizonyos hajóról származott, amivel először behozták őket Európába – eltűnt. Mint később kiderült a varázslatos sztármanöken, Tatu Sol mentette meg. Szót Vera, kertitörpék iránt érzett rajongó szeretetét azzal is magyarázzák mostanság, hogy Minerva nevű kedvenc csivavája után rájuk hasonlított a legjobban. Éppen ezért együtt érzett velük a virágágyások magányában és a menedék nélküli esős napokon egyaránt. Rendelet szabályozta, hogy egy helyen ötnél kevesebb kertitörpe nem lehet, s mihelyst szemerkélni kezd az eső, a parkőrnek esernyőt kell nyomnia a kezükbe. Szót Vera büszke volt magára, hogy a világon először ő, pont ő gondolt a kertitörpékre is.

 A napóra helyén egy óriási kakukkos óra állt. Másfél méteres kakukkal. A csere indoka: ezt nem kell gondozni, akpálni és gyomlálni, de még locsolgatni sem. Az igazság persze az volt, hogy Szót Vera soha nem tudta rajta megállapítani, mennyi az idő, ezért értelmetlennek és az elmúlt korszakok csökevényének nyilvánította. A házi kakukkos órákkal szemben a Szót park kakukkos órájának egy nagyon áldásos tulajdonsága, csak délben kakukkolt. A 12 kakukkolás a régi harangok hangjátékait megszégyenítő hangerővel járta be a várost. Csakhogy a park területén dobhártyaszakadástól kellett tartani. Sebaj, a nagy tetszést kiváltó „Dr. Szót Vera gondoskodik az emberekről!” nevet viselő program ezt a csekélyke gondot is megoldotta. Az első nem várt esetek után rendeletileg szabályozták a dobhártyák védelmét. Minden nap fél 12-kor, két piros ruhás, madeira szalagos lány útnak indult egy-egy haskosárral – a régen oly divatos hátizsák szótizált változata -, hogy minden látogatónak ingyen és bérmentve füldugót osztogathasson. A kakukkos óra meghibásodásának  esetére pedig, - mert a tökéletes világban mindenre fel kell készülni és persze azért is, mert a park látogatói nem maradhatnak pontos idő nélkül még véletlen sem – megépítették a világ legnagyobb homokóráját. A 24 órát mérő szerkezet pillanatokon belül Pannon ország nemzeti büszkesége lett. Ekkora homokórát még soha senki sem készített! Igaz, a régiek építettek Halászbástyát, megfestették a Feszty-körképet, megóvták a hortobágyi szürkegulyát a kipusztulástól, de 24 órás homokórát még senki nem épített. A világon sem.

 „A nagyság nem okoz gondot, hiszen a Szótizmus mindent megold!” szlogenű csoport pedig készített egy speciális darut, amivel éjjelente meg tudták fordítani a világraszóló, monumentális szerkezetet. Az első találmány, a homokvisszaszppantó – amit egy rivális cég készített, ugyanis nem működött tökéletesen – azt a néhány perces homoklefolyást, mire a szippantás véget ért, nem sikerült kiküszöbölni.  – A darus segítségével viszont soha semmi nem folyt le idő előtt, esetleg a fordításra szánt idő tolta ki az éjfélt, pontosabban a hajnal kezdetét.

 Ottó álldogált egy darabig a bejárat előtt aztán körbejárta a parkot és végül megkereste azt a nyugodt kis helyet a tujabokrok közt. Zitával mindig itt ültek. Mindig? Azon a néhány alkalmon, amikor rövid szerelmük alatt eljöttek a Puskinba. Zita rögtön kiszúrta ezt a helyet. Zitának nagyon jó érzéke volt az ilyesmihez. Zitának mindenhez jó érzéke volt. Zita csodálatos volt.

- Kérem várjon, a pad még nem tiszta. A zöld fény kigyulladásánál leülhet. Addig hallgasson egy kis zenét. Milyet kér?

- Mindegy.

- Nincs a memóriámban. Ajánlhatok helyette…

- Le akarok ülni!

- Féregtelenítés, streilizálás, szabad? Iszik valamit?

- Nem.

- Fagyi?

- Nem!

- Süti?

- Nem!

- Beszélgetni?

- Nem!!

- Hát akkor mit akar?

- Maga mit akar? – Te jó ég, magázok egy robotot!

- Én csak végzem a dolgomat. Felvidítom és szórakoztatom a park látogatóit. Én vagyok a Szót szórakoztató automata – csacsogta a zsúrkocsi ősű valami. – Hüsi, fagyi, süti? Hüsi, fagyi, süti?

- Kuss! Tűnés!

- Megismételné, kérem? Ilyen étel nincs a listámon. Netán keleti eredetű?

 Reccs!!!

 

 Az ilyen kétségbeejtő esetekben jobb, ha az ember meglepi magát valamivel. Valami olyannal, amit már régóta szeretne. Ottó már kisgyermekkorában is csinált magának ilyen meglepetéseket. Ha nagyon rossz kedve volt, összeszedte az addig összegyűjtött zsebpénzét és meg sem állt a legközelebbi boltig. Így vett magának sakktáblát, nagyítót, kukkert, könyveket, magyarkártyát és hozzá egy aranyos piros kártyatartót. Most pedig vett egy barométert. Néha még az ilyen kis dolgok is többet tudnak tenni, mintha ott kapna az ember segítséget, ahol vár.