Az ablak varázslatos magánya

  

 Ottó megírta a levelet, odaszorította arcát az ablakhoz és hosszasan bámulta a kinti sötétséget. Csak lassan, de annál nagyobb fájdalommal érte el a bölények világát.

- Az élet nehéz. Sőt, nagyon nehéz, még ha néha könnyűnek tűnik is. Egyszóval kiszámíthatatlan, mint a közhelyek átfedések nélkül. Képek a múltból, molekulák az űrből, atomreakciók, szónoklaok, hazugságok és a kecses bokák, a hit és a finom borok, a szótizmus és a szerelem, mindhiába a vége a nehézség, a stressz, a csalódás és egy morbid vicc.

- Látlak, egyedül vagy – szólalt meg Ottóban Zita. – Egyedül vagy és fázol. Pedig nyár van. Gondoltam megszólítlak és átülök hozzád, hátha rá tudlak venni egy mimózacsókos csevelyre. Sötét van itt, hideg és olyan pici ez a kamra. Volt egy nap, mikor nem gondoltál rám. Sarman azt mondta, hagytad félrevezetni magad. Nem hittem el, de láttam. Talán én is hagytam volna, ha itt maradtam volna egyedül, úgy mint te. Tudom... Biztosan tudom. Azt akarom, hogy neked legalább jó legyen. Hiszen látom rajtad nagyon megvisel a nyári nap. Alif egy éve, vagy annyi sincs még, és mintha több évtizedet öregedtél volna.

-Igen, mintha egy htalamas, mély kráterbe zuhannék bele, pedig tudom, hogy a szobámban vagyok és itt ülök az ablak mellett az ágyamon, s amikor a levegőben pörögve bukfencezek, az egész egy vöröslő, nyálkás torokra emlékeztet. A végtelen elnyeli a szerelmet, s megszüli az öntelt makacsságot. Nyitott szájjal a halál torka leselkedik rám. És vad, fekete bölények száguldoznak a kopár pusztákon, a kopárság elszánt bölényei. Aztán haak a vízben, akik kicsik és törékenyek, a szandság pehelysúlyú vándorai és aztán maga a halál, ami végtelen hosszú szerelmes öleléssel nyúl felém. Szeretnélek megkresni, de a sorvadás hosszabb, mint az akarat és a félelem visszahúzó ereje. Nem merem megtenni, épp úgy, mint a megismerkedést. Borzasztóan félek a haláltól.

-Szeretlek, tudod? Kérdezhettem volna miért hagytad, ha úgyis tudtad soha nem kapjuk meg. Mert lusta voltál, mert lusta voltam, mert nem ismertük fel, pedig csak egy fél lépés kellett volna, éppúgy, ahogy én beszálltam hozzád a liftbe, és ahogy te megszöktél a kórházból. Túl sokáig húztuk gyors perceinkben az egymás felé közeledő szépséget.

-Féltem és félek, féltünk a közöttünk tátongó, bűzös szakadék dögszagú álmaitól. A keselyűk vájta rothadó vörös hús fanyar ízétől. A sziklák felett körözősasok fénytelen szárnyán megcsillanó gennyes vércseppektől és attól a sok türelmetlen, mélyből feltörő gondolattól, ami lehetetlenné tette, hogy őrült elmém végre feladva szamárköhögésre emlékeztető elméleteit, bele tudjon fúródni abba a bugyorgó ragacss forgatagba, aminke a szaga és az íze egyszerre válik mézzé és poshadt vízzé.Kilökődve innen, kiáltozva utánad, vakon keresve, azt motyogom, őrült voltam, hogy nem találtalak meg hamarabb.

-Az éj fekete fonatokat rajzol a házak tetejére – gondolta Ottó. – És én megpróbálom elkapni azokat a gyorsan tovatűnő, egymásba kapaszkodó sötét csíkokat, melyek egymásnak csapódva lebegnek, mint a hullámok és úgy húzódnak vissza, mintha erősen egymásba kapaszkodó és hirtelen széthulló vízcseppek tömegei lennének. De nem azok, csak a koromfekete képzelt sötétségcsíkok, szendergő holdsugárfénnyel. Felemelem a fejem, a szememmel végigpásztázom a szomszédos házak tetőgerinceit, hátha megláthatok egy olyan árnyék kísérte árnyat, ami elárulhat valamit a jövőről. Sokáig nézem, míg pilláim le nem csukódnak. Így van rendjén, feledni kell. Éjszaka van... Aztán rekkenő nappalok és még rekkenőbb delek, jégpárás hajnalok és nehéz fülledt esték, aztán megint csak koromsötét árnynélküli árnyéktalan éjszakék, amik csak hallgatnak, s nem árulnak el semmit a jövőről. Semmit, semmit hiszen éjszaka van. És ez így van rendjén. Aludni kell. Pilláim leragadnak, s irgalmatlanul és kiszámíthatatlanul belém ragasztják azt a feszítő, súroló, hasogató érzést, ami önnön érthetetlen, párába burkolódó süllyedő gondolataimat szállítja a vég nélküli sajnálkozás puffadó hordójába. Most súgnám, látod milyen  furcsák a bolyongó érzelmek? Átvágnak a jégsziklákon, s szelíden integetnek, mint szép, s széptelen ifjú, ki remegő karral nyúl az eltűnt lány után, hogy aztán végre fellélegezzen, tévedtem. Tévedtem, mint annyi másszor, mikor azt hittem rezzenő szeplők, bodzaszép anyajegyek eljegyeztek. Tévedtem, mint akkor, mikor szemtelen tekintetek kreszttüzében nem hagytam kiteljesedni feléd kúszó egyetlen mondatom: „Szeretlek!” Nap nap után. Fáradtan csüggedve tépkedtem saját önmarcangolásom, míg a szintek közt bolyongva paírtekercsekbe foglaltam szerelmemet. Minden egyes vonal karod kecses tengelye, s minden egyes kanyarulat arcod éjszínű bársonygömb íve volt. Szeretlek. Itt vagy velem. Szerelem, szerelem, szépen surrogsz közöttünk, lágyan hullámzol velünk. Szerelem, szerelem, kellesz nekem.

-A barlang hűvös volt, hűvös és mégis meleg. Mintha mindig is fűtötte volna az otthon melege. Körötte tölgyek és bükkök, egymás mellett, paratölgyek és égig magasodó simakérgű bükkök. A barlang szája – bár inkább hívhatnánk erdei odúnak – hívogatóan ásított a hegyoldalban két hatalmasra nőtt bükkfa között. Mintha két karcsú testű hun nőalak védte volna a bejáratát, évezredes csenddel, évezredes belső magánnyal és évezredes mozdulatlansággal. Sss-sss. Sss-sss. Csak ennyi. Ez a három betű köti össze a világgal. A lombkorona suhogása ez, az ágak halk recsegése és a szobrokról lefújt kőporszemek sercegése. Sss-sss. Ez az, ami átvezet minket egyik évszázadból a másikba. A sercegés, a suhogás, a recsegés. Ez a három örök dolog, ami a horizonton túl a világűr, a kék ég falú éj, fekete tartályában is létezik. Sss-sss. A lét örök mozgatója. A csók, ami mindig ott lebeg a barlang bejáratánál. Feldve a fagyökerekbe kapaszkodó pondrókat és a kapillárisokban áramló vizet, a szénláncokat, egyes kötés, kettős kötés, elektronok, fény, cukor, molekula, élet, kőfaragás, repedt tányér, porlepte tüdő, tiszteletadás, meghajlás Attila előtt, barlang, tölgy, bükk és az élet örökös körforgása. Minden, ami egyszer megszületik és egyszer meghal tiszteleg a barlang előtt álló párnak, akik mint a csend elátkozott keresői, újkori zarándokai, szerelmük kezét szorongatva belépnek arra a helyre, ahol előző éjjel is elnyerték jutalmukat.

-Üdvözüljük! – csattant fel az ismerős hang. – Érezzék magukat otthon a luxus barlangszállónkban! Medence, kocktélbár és még mi minden várja önöket!

 

 Ahoyg előző éjjel Ottó az alvó kócos tincsekkel körbefont arcot nézte, az álomragasztotta pillákat és a meg-meg rezzenő arcizmokat, a nőt akit szeretett, az álmaira gondolt. Kisgyerekkorában rajzlapokról és színes ceruzákról álmodott. Szép favonalzókról és rajztáblákról. De már csak egy dolog kötötte össze a gyerekkorban gyöngyöző boldogsággal, Zita. Minták, vázlatok, ötletek, néha jobbak, néha rosszabbak, melyek szinte mind elvesztek a múlt egy-egy elágazó ösvényén. Eltűntek a szótizmusban.

-Az embernek elszorul a orka, amikor ráébred, mindez kellett ahhoz, hoyg ez a nő, mint ifjúkorom álmainak átváltozott megtestesítője most felém forduljon és sebes kezével átkaroljon. Mindennek meg kellett történnie, a sok visszautasíásnak, a szektorok értelmetlen cseréjének, a szótizmusnak, hogy érezhessem, ahogy a levegőt veszem, derekamon fel-le ereszkedik a keze, hüvelykujján azzal a picny sebbel és gyengéden cirógat.

-Szerelem, kell, hogy létezzen és végigkísérjen minden távoltöltött éjszakán, még ha nem is szeretnek viszont. S kell, hogy két ember úgy kapaszkodjon egymásba, mint az egyetlen összefonódás. Szerelem, sokak szerint talán már nem jelent semmit, csak egy elcsépelt érzelemfoszlányt, vagy egy eltorzított hanghullámot, ami hamisan siklik egyik embertől a másikig. Szeretem ezta  nőt, aki itt fekszik mellettem és gyöngyöző-melegségű parthoz  verődő hullámokat lehela  fülembe. Szeretema  testét, a lélegzetét és a hangját, ami mindig körülöttem zsong, mint egy édes mosoly. Végre fölényesen nyertem az 1:1 játékban. Azt gondolok, amit akarok. És először at akarm gondolni, hogy mégis cak kellek valakinek. Aztán azt akarom gondolni, hogy az a valaki tényleg szeret és természetes mosollyal követi a mozdulataimat. Harmadszor pedig azt, hogy a szerelmem gyönyörű és kedves. Aztán mindig csak erre a három dologra akarok gondolni, amíg csak el nem alszm és álmomban, ahogy itt fekszem amellett a nő mellet akit szeretek, én is olyanná válok, mint a legtöbb férfi. Átölelek egy derekat, átölelem a derekat, belefúrom a fejem egy nyakba, belefúrom a fejem a nyakba, vagy végigsímítok egy vállgödröt, végigsímítom a vállgödröt.

 Tudodm, szeretni fogom ezt az éjszakét, mint mindne percet, ami most végeérhetetlenül sorjázik körülöttem. Elfelejtek mindent. Mindent, ami rossz és kitépem a szerelmememt a világból! Szétmarcangolom azokat a szakadék felett himbálózó köteleket, amik ehhez az idétlen keselyűfejű világhoz kötnek. Csak mi ketten. Csak mi ketten és senki más. Nem hagyom, hogy ócska fellángolásról bszéljenek, akik soha nem éreztek ilyet. Nem hagyom a tűláradó cinizmust belefurkaodni ebbe a szépséges légkörbe, ebbe az utánozhatatlan kalandba, amibe, mint két megszállott szenvedélyes szerető hajszoltuk egymást. Úgy szeretem, mint ahogy a surrogó fecskék vájják a hideg hajnali levegőt és pépet folyatnak csupasz fiókáik szájába. Csupaszon szeretem én is, természetes fényével, szép ízű nyálával és hajlékony testével. Szeretem, ahogy köhög, prüszköl és azt mondja, ne nézz rám, fogódzok. Kiáltok! Utánad a vércsíkos kockaköveken, ne félj magadtól, veled együtt szeretlek.

 Szorosan magához húzta Zitát. Nagyon jó illata volt.

-Most úgy érzem magam, mint egy gyermek, aki menedéket talált anyja testének közelségében. Fáradtan pihegve fúrja fejét az ismerős gödrökbe, mintha tudná, ezután soha nem kell félnie. Most így érzem. Már nem vagyok egy, hanem kettő az egyben. Veled. Most úgy látom a hajnalt, mintha soha  nem kelt volna még fel a nap, mintha soha nem bontogatta volna semmi a sugarait. Megújult minden, hiszen menedék vagyok, számodra épp úgy, mint te az én számomra, egymás pálmaágas kunyhói, életünk szerelmes leheletének bőrsátrai vagyunk.

 

-A boldogság árnyai kettészakytják mindazt, ami kétségtelenül az emlékedhez köt. Pillanatok csalóka minatűrjei, Egy másik nő, hamis alázat, kecses boka, ringó mellek, szélescsipő, negédes buja nevetés és még ki tudja hány, pillanatok tört része alatt elpárolgó gőzcseppecske telepszik meg az ember orrsövényén, ahogy beszippantja a levegőt, és a tudat mélyén keményen elutasított villódzó, cikázó érzésfoszlányokat szétdobja, szétárasztja az összes sejtben, hogy egy parányi gömböcskékből álló izomrost se parancsoljon álljt és ne tagadja meg az engedelmességet az agy lázas mechanizmusának. És kész is a kérlelhetetlen, lehetetlen tudatformálás. A régi megszűnik, vagy új megvilágításban egy másik heylre kerül. Az új pedig abszolút élővé válik, mintha az előbbi, a  múlt, soha nem is létezett volna. Mi az egyáltalán, hogy múlt, jelen és jövő? Érzéshidakkal összekötött időmúlás? Érdekből lobbizott fantazmagória? Szilárd alapon nyugvó örökös szabályosság, a mindenbe foglalt semmi és a semmibe foglalt minden? A halál szágoldó örökifjú futára? Az elmúlás örökös lámpagyújtogatója? A folytonosság bevehetetlen bástáyja?

-Szerelem? Csak tudnám, mi indítja útnak, s mi változtatja halálos közönnyé és utálattá? Logikátlan virágfűzérnek is mondják, bár olyan tökéletes szabályokon alapszik, amelyeket mi soha nem leszünk képesek megérteni, még ha milliószámra vizsgáljuk is testünk sejtjeit. Ez az, amiből soha nme lesz aranycsinálás, nem akarhatjuk, hogy mindent elveszítsünk még azt az utánozhatatlan bájt is, a szerelem varázsát. A szerelem az érzelmek evoluciója, mondtad egyszer, aztán döntsem el, hogy 7 pillanat alatt teremtetett, vagy kimászott a közöny utálatjárta mocsarából? Sokat mókáztunk ezen, mert nekem hét pillanat alatt teremtetett, neked pedig kimászott a közöny mocsarából, amiről aztán mégis azt mondtad, hogy hét pillanat alatt született. Hogy szerettelek és még szeretlek most is.

-Nem szeretek forró vízben lubickolni. Most már fürödni sem mindig szeretek.  Néha úgy érzem, le kell mosnom magamról azt ami bizonyítja, hogy élek, le kell mosnom magamról a rám ragadt koszt és a kigőzölgő nedveimet. De kit érdekel, hogy szeretek vagy nem, ha úgyis megcsinálom, mert hát büdösen mégsem ülhetek fel a villamosra.  Vagy ha mégis, akkor nem is én ülnék rajta a piti szorongásaimmal és félelmeimmel, hanem valaki más, aki számára én egy senki vagyok. Senki és semmi. Vagy egy hatalams üres tátongó lyuk. Én mégis tudom, hogy túl a lyukon tele vagyok energiával, logikával és 1:1 játékokkal. 1:1 játékokkal? A hallgatás művészetével és a gondolkodás kiteljesedésével. Itt nincsenek szabályok, ha csak azt nem minősítjük szabálynak, hogy szabad akaratunkból döntjük el, mikor, melyik eredményt helyezzük 1:1 játék alá. A folyamat végtelen egyszerű és sokak száméra érthetetlen. De én szeretek így játszani. Szeretem ezt a játékot!

-Már hiába kiáltanám, hagyj békén, ne szólj semmit! Nem akarom, hogy darabokra törd a múlt emlékeit és összerántsd a mindig kifeszített szálakat. Csak menj el mellettem szép lassan, ahogy egyik ember a  másik mellett, amikor nem ismerik egymást. Te sem ismersz engem. Nem is látsz, csak egy árnyat a testem helyén, ami ha akarod tovatűnik, s csak a távolban bukkan fel újra. Nem akarok gondolkodni és elpirulni, bíborrá válni, bíborcsigává és a tengersúlyú szomorúság mélyén visszahúzódni házamba, hogy saját döglődő testemet emésszem fel.

Hagyj elmenni! Félek tőleg. Félek, hogy újra és újra elmész mellettem, mielőtt megszólíthatnálak. Beszállok a liftbe. Jössz utánam. Köszönsz. Vége a félelemnek. Csak ennyi lenne? Izzadok, dadogok, hülye vagyok. Mégsem mész el?

-Szavamra mondom azt hittem, csak egy részeges este közepén tátongó antihős leszek, aki mámorodban úszva verekszi ki magát a partra, s te minduntalan visszalököd számüzetése hullámzó tengerére, hogy ott rothadjon meg elevenen. De nem! Magad után húzva, felvonszoltál akaratod lépcsőjén szépséged oltárára és megkegyelmeztél nekem. Valóban csak ennyi lenne? Ilyen egyszerű? Semmi krix-krax. Semmi extra. Csak beszálltál utánam a liftbe. Köszntél és én mindent elfeljetettem egy szempillantás alatt. Azokat a hónapokig tató rágódásokat, amikre a mér párban járó szerelmesek azt mondják, milyen jó. Mosolyogtam rájuk, miközben gyűlöltem őket, ahogy egymást átötelik. De aztán ennek is vége lett. Számoltam a perceket az ebédig, hátha összetalálkozunk. Izgatottan haladtam az ebédlő ajtajáig. Kihallatszott a tányérok csörömpölése. Szinte nem volt két olyan egymást követő nap, amikor ugyanabban az időben jöttél volna. Egész végig vártalak. A ruhámat teljesen átjérta a rántott leves telt asszonyokhoz hasonlatos szaga.telt asszonyok, telt szakácsnők, akik ugyanlyanok, mint a nehezen hullámzó rántott levesteltek. Teli kedvességgel, nyugalommal, derüvel és oltalommal, mamásan mint az éhség űző nehézkes járású leves. Kínosan ügyeltem miden falatra, nehogy leejtsem a villámat, avgy félrenyeljek. Persze, ha úgy véltem rám nézel, mindne oda lett, köhögtem, prüszköltem, a lepotyogó evőeszközök után kapkodtam és elvörösödtem. Milyen jót nevettünk, amikor elmesélted, hogy észre sem vettél, addig, amíg az átalakítás be nem következett. Aztán pedig minden olyan könnyen ment. Az azelőtt mindig zsúfolt liftre csak ketten vártunk. A „nagyon” a földszintre költöztek, mi a „kicsik” pedig fel. Aztán el sem váltunk... Még most is szeretlek.

 Elcserélném-e azt a néhány napot és az azóta tartó meddő várakozást a régi reménnyel? Talán még emlékem sem lenne! Elérhetetlen nehézségbe burkolóztál, és mint örök álom lebegsz a szemem előtt. Te, aki számomra pont olyan szép vagy, mint Kovácsnak a balerinája, Tatjana. Most is elolvastam, már sokadszorra és most is odaszorítom az arcomat az ablakhoz. Elküldöm neki. Örülni fog. Tudom, biztosan tudom.

-Úgy mondanám, szeretlek. Nem tudok nélküled élni. És a hasonló fakó és fakóbbnál fakóbb mondatokat. Még soha nem találkoztam olyan nővel, mint te. És a legutolsó, más vagy, mint a többi. Valahogy mégis hiányoznak az életemből. Persze nem szebad felvenni a dolgot. El kell engedni a fülük mellett, mégis hiányoznak. Talán az udvarlás is nemsokára leredukálódik arra, mondjuk egy olyan izére, egy Szívtelefonra. Ha kigyullad a szívtelefonról történő hívás, szigorúanellenőrzött informáci csere, aztán jöhet a rendizás. Vagy mér ez is működik? Azt mondják, leszakadtunk a  kontinensről, haldoklik a diplomácia. És még a futóhomokot sme láttam. Vagy már el is kapták? És a Cifra palota, a szürke gulya, fehérlófia? Palánk vár is sok volt, kővár is, és királyi palota és a sok vízesés, amit elzártak. És vajon hányféle lámpaernyő porosodik a lakások padlásán? Most melyik a padlás egyáltalá, ami lent van vagy ami fönt? Esetlega  leghátsó szoba? Kimerült vagyok. Fáj a fejem. Szeretnék kiszakadni. Mindegy, hogy hova, csak kiszakadni. Valahova egy szanatóriumba Svájcba, vagy egy tavon himbálózó csónakba egyedül automaták nlkül személyeskedő személyeskedések nélkül. Sétálni a Champs-Elysée-n, vagy üldögélni egy New York-i felhőkarcoló tetején, vagy visszautazni az időben és Zita vállát simogatni a barlangban. Nem akarok erre gondolni. Pedig mindig ezt teszem. Pedig nem akarom és mindig ezt teszem. Fáj a szemem. Biztos rossz dioptriát kaptam. Nem látok, pedig ezért a szemüvegért, és ezért az ágyért, amin most ülök, ma is leszótistáztak. Te tudod, hogy nem voltam az, soha nem voltam az, te tudod, neked tudnod kell. Nem látok, nem is dacolok. Talén nem is létezem. Csak láthatatlanul ücsörgök itt ezen az ágyon, ebben a lakásban, ahol egyszer Szót Vera is járt. Most már nincs szótizmus, csak az utóirata, a hazugságok és a mosom-kezeimet. Gyűlölöm ezt. Kovács őszinte, ezt tisztelem benne. Itt most úgy utája mindenki. De hát most ez a divat. Nem tudom utolérni magam. Nekem ez sok! Értitek? Nekem ez sok! Kurva sok! – még jobban odaszorította az arcát az ablaküveghez. – Elvesztettem az időérzékemet. Sokszor nem tudom most mi van, jelen, múlt vagy jövő. Sokszor azt is, hogy a szótizmus véget ért, csak onnan tudom, hogy tele van a tv dokumentumfilmekkel, az újság meg tanulmány részletekkel, önvallomásokkal. Mindegyik így kezdődik: én soha nem voltam szótista... csak a rendszer nyomására váltam azzá... én mindig is elhatároltam magam ettől a rendszertől... közönséges rágalom, amit terjesztenek rólam...bizonyítani tudom, hogy csak a felszínen szimpatizáltam!

 Mindezek után felmerül a kérdés, hogy lehetett magyarországon szótizmus, ha senki nem volt szótista? És egyáltalán miért kell mindent letagadni, ha mér egyszer úgyis megtörtént? És miért nem tudjuk végre értékelni az őszinteséget? Miért szeretünk a hazugságaink mögé bújni? Pénz? Hatalom? Státusz? Mindhárom? Nekem meg a házmester fültisztítógép-feltaláló fia nagy betűkkel felfestette az ajtómra: SZÓTISTA!

 

-Soha nem szerettem az uópisztikus műveket, mindig is földhözragadt voltam, mert szerettem azt a régi, örökösen makacskodó életet. Nme találoma  helyem. Nyihaha. Jehu. Gulliver és a szaglás, tág-szűk pórusok, most én vagyok apró törpe a szótizmus pedig egy óriási bűzlő pórus, ami mindent eláraszt a bűzével. Vgay inkánn egy egérfogó, egy óriási porszívó, ami mindent beszippant, óriás porszivó pórus. Ez az! Bűz! Bűz! Bűz reform és mi vagyunk a kétségbeesetten rohangáló, szabadulni próbáló egerek. Pali, vajon tényleg megőrült, vagy csak a szokásos statisztikai 10% vált belőle és most valamelyik kórházban kezelik? Vagy nem is róla hallottam a dolgot és nem él már? Eltünt ő is? Natur! Natur! Szeretem a természetet! Földhöz ragadt természeti művészeti képzeletem van! Mondom természeti művészeti képzeletem és földhözragadt! ÉN NORMÁLIS VAGYOK!!! Igen, én normális vagyok. Normális. Egérfogók és izmus rágta idegkötegek között. Egérfogó, mint minden és izmus mint mindig. Izmus szopó csecsemő, aranymellbimbó, rothadt mannafolyással. Természetet akarok régi élettel, mancsos medveemberek nélkül, Zita vées dereka nélküli üde szerelmet. VELE!!! Csak vele! Az én szépséges virágomat akarom, aki más volt, mint a többi és aki nélkül nem tudok élni. Akit szerettem és aki szeretek még most is és akivel imédta lenni. De a abarangoló, barna, fakó ló-bölények eltapostak. Kitaposták a belem. – Hirtelen megszédült és belekapszkodott az ágy támlájába. – nme hagyom, hoyg legyőzzenek! Nem. Nem és nem...

...És mégis megintcsak azt az egyszerű játékot kezdte játszani. Lehunyta a szemeit, kissé elengedte magát és azokra az izmos testű vágtázó bölényekre gondolt, akikről tudta, hogy gnúk mégis mindig bölényeknek hívta őket. És akik folyton előretörtek benne, mintha ő maga lenne az a fehér por. És akik egyedüli tanui voltak szenvedéseiben saját hóhérságuknak és akiknek egyedüli tanuja, mindenk a hóhérságában Ottó volt. Mintha teljesen egymásra lettek volna utalva, mintha soha többé nem is tudtak volna elválni egymástól, csak rátörtek egymásra. Eleinte a bölények Ottóra, most harmad ízben pedig ő, Ottó a bölényekre. Nem bírta nélkülük, mintha kábító, titkos hódolat kerítette volna hatalmába. Muszály volt talákoznia velük! Muszály! Muszály! Nézni, élvezni és vég nélkül félni a végtagjaiktól. A kavargó fehér porra gondolni, ami most épp ő maga és aminek mégis ott áll a közepén a földből kibújó állatok között. És semmi baja nem esik, pedig szinte surolják a ruhája szegélyét. És a hangjuk, a patáik dübörgése, a testek rugalmas, lüktető huppanása, az izmok összehúzódása, elernyedése és rángása, megőrjíti a képzeletet. És akkor, igen, kinyitotta az ablakot. A bölények ott rohantak az utcán és hívták őt és Zita ott állt közöttük a vágtázó bölények között és mindeki várta a fehér port és döbörgött az utca, a szoba, Ottó agya, és Zita ott állt és a szeme hívta, hívta a fehér Foltokra és a bölények és a paták dübörgése és Zita és a bölények és a fehér por és a bölények és a gnúk nomád vadlovakká váltak és Zita és Zita és Zita és végre megtette.

...Hát egy kicsit hosszabban ennyi volt.

 

Vége