A WC-ügy

 

 Álom és valóság, milyen közel járnak egymáshoz és mennyit szaglászik egyik a másik után. Ottó testközeli tapasztalatokat szerzett a szótizmusról.

 Az ábrándok olyan elérhetetlennek látszottak, mint gyermekkora apró málna gömbjei. Hiszen már soha nem fog mezítláb a tüskés málna-bokrok közt bukdácsolva, bordó, érett gömbgyűrűket keresgélni. És soha többé nem fog békákat terelgetni a Körös parton egy légycsapóval és a már születése óta nehézkesen járó nagyanyjának integetni, megyek, megyek csak szedek még egy pár varangyot az ebédhez. És nem is fognak ezen már soha többé nevetni. Soha többé.

 Zita is elúszott a végtelen szürke-zöld partján. Eltűnt a szép pikkelyű sellő, miután megmutatta tükörfényes arcát. Kisiklott Ottó kezei közül és végleg elmerült a mély tenger ólmos áramlataiban. Minden, de minden létét tagadva hanyatt fekhetett s kézen állhatott végleg kitörölve a normálisból azt a helyzetet, ahogy született.

 Természetesen a normális szó jelentése is megváltozott. Először kaotikusan összefolytak a normális és abnormális szavak jelentései, majd letisztázva mindent, néhány nap alatt helyet cseréltek, mivel amit eddig jelentett a normális az a szemléletváltozás következtében abnormális lett. /Itt a „normális” szó, normál, tehát eredet szerinti értelemben szerepel!/

 Pillanatok műve volt minden. Napok kérdése és az ember villámgyorsan végigszáguldozhatott egy-egy korszak fejlődési és átváltozási szakaszán. Gyorsabban, mint a Tiszavirágok imágói az életen. Ez volt az első baj, megelőzték a természetet a hülyeségeikkel. A gyorsaság őrült hajszává változott és kergetőzve keringett az élet minden területén.

 Csak egy dolog vált biztossá Ottó számára, az a rossz álom a közszemlére tett WC-k előbb-utóbb elárasztják az életét. Minden, de minden megváltozott. Ottó nem élvezhette nyugodtan az életet, amit gyermekkorában úgy csodált, az életet, a maga ellenállhatatlan, kicsinyes bájaival, az önállóságot, a pirulások nélküli feszültségeket, a csalóka nyugalmat, a felnőtté válás kínjai utáni bizonyosságot, mostmár én is teljes értékű, jogokkal és kötelességekkel rendelkező polgár vagyok. Mindaz, amire igazán vágyott és amit a sajátjáévá tehetett volna semmivé foszlott az álproblémák fertelmes tengerében. Csak ez az egy álom maradt a régi, ami már gyerekkorában vészjóslóan belefészkelte magát álmai birodalmába. És ez az időről időre visszatérő álom a maga abszurd valóságában, mintha most mégis életre akart volna kelni.

 Abszurd valóságnak tartaná ma már – és a szótizmus előtt – mindenki, azt az esetet is aminek Ottó egyszer szemtanúja volt. Az utcán sétált. A régi Puskinból a Szót mozi felé tartott, amikor egy csinos fiatal nő, távol a többi járókelőtől olyat tett, amit senki nem vett észre és amit általában mindenki tenni szokott itt, vagy ott, éjszaka vagy nappal, hangosan vagy halkan. Senki nem vett volna észre semmit és nem is jött volna rá semmire, ha pillanatokon belül meg nem jelenik a Bűzelhárító Osztag. Fekete bűz elűző óriás rohamsisakokban és egy géppuskához hasonló szerkezettel. A forgalom leállt. Kisebb dugó keletkezett. Mindenki dermedten figyelte az akciót. A középpontban a megilletődött csinos fiatal nő zavartan pislogott és elvörösödött. Ottó mozdulatlanul ácsorgott és a nőz nézte és persze a fekete ruhásokat, akik levegő golyózáport engedtek a járókelők közé, hogy így semlegesítsék  meg a parányi bűzfelhőcskéket. A „Tiszta levegő, tiszta lélek!” jelmondat értelmében egy kézi aknavetőhöz hasonló szerkezettel benyúltak a nő szoknyája alá és kifertőtlenítették a bennrekedt orrbanditákat. Az egész annyira felháborította Ottót, hogy majdnem beleavatkozott. De nem tette, csak azon morfondírozott, hogy az intim szférát nem vehetik ennyire semmibe.

-        Ennél rosszabb nem történhet – gondolta.

Pedig történt. Sőt sokkal rosszabb.

Az álom röviden összefoglalva arról szólt, hogy Ottó kétségbeesetten keres egy használható WC-t. De nem talál. Rendszerint egy hatalmas WC-kel teli hangárban köt ki, ahol vég nélkül tépi fel az ajtókat. Ugyanis az újfajta, eddig még sosem látott csészék használata kivételesen nehéz akrobata mutatványokat igényel. Ráadásul egyik sem tiszta, sőt teljesen le vannak… Nagy nehezen talál egy viszonylag elfogadhatót, mire éppen a dolog elkezdése előtt a kagyló gúnyosan  alakot változtat, ami ismét lehetetlenné teszi a használatát. Ottó kétségbeesetten próbálkozik, tovább kutat. Mindhiába. Visszamegy ahhoz, ami a legtisztábbnak hatott, de mire odaér, már az is le van… Mindegy, nem bírja tovább. De mihelyst elkezdené, az ajtók eltűnnek, és csak egy léckeret marad körülötte. A nadrág lent. Semmi, ami takarjon. És kint találja magát lecsinált WC-stől, letolt nadrágostól, dolga végeztében végképp megakadályozva egy forgalmas utcán.

 Amikor megpróbálta elemezni ezt az álmot, arra gondolt: a titkok eltörlése, a teljes kiszolgáltatottság, a szégyenérzet általánossá és a magán problémák közszemlére tétele az, amit jelent. Egy hivatalos álomfejtő biztosan szakszerűbb magyarázatot adott volna, esetleg nevetséges fantazmagóriának tartotta volna Ottó  elméletét, de tény és való, hogy később nemcsak a társadalomra kivetítve vált valóra, hanem Ottó kétségbeesett életében is. Álmaink elvégre – félretéve Cato bölcseletét, miszerint ne törődjünk velük – mégiscsak egy ismeretlen, csodás világ velünk élő teremtményei, másodmagunk. Ottó életében igen nagy szerepet játszottak az ilyen-olyan élményekkel tarkított álmok. Mint például ez is.

 Az egész WC-ügy a sűrű pisiléssel kezdődött, ami sokszor éjszaka sem hagyta nyugodni. Ilyenkor rendszerint felébredt, kibotorkált a mellékhelyiségbe, aztán átbotorkált a fürdőszobába, megmosta a kezét és visszabotorkált az ágyba. Nem is volt ezzel semmi gond, már megszokta.

 Csakhogy, a Szót-fejlesztő kergetőzés felülmúlt minden  emberi  képzeletet és a  gondos-fontospontos feltalálók sok más hasonló dolog mellett kifejlesztették a Központi Emésztés és Fogyasztás Analizáló Rendszert is olyan mellékágakkal, mint a Lakásonkénti Vizelet-mérő-elemző rendszer. Ottó soha  a büdös életben nem gondolta volna, hogy ilyesmit is ki tudnak találni. Sőt, hogy még az ő lakásába is bekötik.

 De megtörtént. És minderről persze ő semmit sem tudott. Még akkor sem sejtette, amikor naponta kapta a felszólításokat, hogy menjen be egy vese vizsgálatra, nehogy valami krónikus betegsége legyen, amivel veszélyeztetheti a többi lakó egészségét, vagy valamilyen komolyabb baja, ami talán még az első stádium kezdetén jár és ki lehet belőle kezelni és nem utolsó sorban, hogy gyógyultan továbbra is élvezhesse a Szótizmus dicsőséges diadalának útját. Először azt hitte, hogy tévedésből kapja ezeket a papírokat, de miután a házmester odakötötte magát egy kártyapartira és az első osztás után kivonult a WC-re, elkezdett gyanakodni. Miután az öreg mentegetőzve, gyorsan elment, észrevette, hogy megváltozott a vízzubogás hangja és a tartály is valahogy másmilyen, amikor utántölt. Egymás után többször lehúzta, de nem tudott rájönni, hogy mi van vele.

 Végül másnap délután Kovács tette fel az I-re a pontot a régi Puskinban. Mintha mi sem történt volna, leült mellé és hosszasan elkezdte taglalni, hogy mi is történt a nagyanyjának a féltestvérének a keresztapjának a feleségével egy bizonyos Rózi nénivel, aki rendkívül sűrűn járt WC-re és nem akart orvoshoz menni.

- Akkor kezdődött, amikor 76 évesen leesett a lépcsőről – mondta Kovács, hangját suttogóra fogva, mint amikor egy rendkívül intim családi titokról beszél az ember.

– Az öreg Rózi néni többé járni sem tudott és elvesztette uralmát a vizelet ürítése felett.

 Ottó, lelke legmélyén, ettől a bizalmaskodó előadásmódtól és saját problémátlan problémájától rázkódott a nevetéstől, azért az ő helyzete nem ilyen drámai.

 A hosszú, kényszeres odafigyelés elgyötörte az arcát, de örült, hogy Kovács újra beszél vele. Nagyon hiányzottak neki, ezek az egyoldalú, mégis szórakoztató beszélgetések. Ez a bizalmaskodó aggódás nem volt feltűnő. Kovácshoz tartozott, aki legnagyobb örömére, fiatal szomszédja tekintetében riadtság és elkeseredettség nyomát vélte felismerte. Ezért egyrészt az idős rokon iránti részvét, másrészt az Ottó vizsgálatának mielőbbi szükségessége iránt érzett elkötelezettsége miatt – ami természetesen saját előmenetele és bosszúja alapja volt – mindenáron meg kellett győzni az utóbbit arról, hogy valamilyen hasonlatosságban van az előbbi betegségével. Netán, az előjele, a kezdete, vagy a kibontakozás hajnala. Erre a gondolatra önkéntelenül is összerezzent és megbánó részvéttel nézett a nála sok-sok évvel fiatalabb Ottóra. Arra az emberre, akinek nincsenek és soha nem is voltak semmiféle Rózi nénijei  és aki mégha csak saját magának is, de folyton alkot. Rajzol, tervez. Van valami, amibe belekapaszkodhat, nem kell folyton új fellángolás után loholnia, mert megtalálta azt az egyet, az élete értelmét.

- És ez a fiatal srác – gondolta Kovács – mindig mindent figyelmesen végighallgat, sajátosan tágra nyitja a szemeit és valójában nem tud mit kezdeni azzal a sok információval, ami szűkreszabott énjét éri.

 Igen ezt gondolta. De tévedett. Óriásit tévedett, fatálisat. Egetrengetőet és brutálisat. Igen, brutálisat.

 Bizalmasan odahajolt Ottóhoz és apa-fia társalgási stílusában mindent, még egyszer részletesen elmesélt Rozi néniről.

 

 Végül Ottó számára is bizonyossá vált, hogy a WC kagyló pereme alatt BB, azaz budi-bogár van. Egész egyszerűen gusztustalannak tartotta, hogy miközben intézi a dolgát a mérő-elemző központban valaki a szendvicsét majszolva összehasonlítsa a folyamat végén a képernyőn megjelenő mennyiséget vadidegen emberekével és sűrűség, összetétel, minőség, milyenség és még mi minden szempontjából osztályozza. Állandóan leszerelte. De mihelyst kidobta a szemetesbe, a házmester, a lakóközösség összetartó szervezője, becsengetett egy kártyapartira. Az első osztás után kiment a WC-re, felrakott egy új szerkentyűt és temérdek tennivalójára hivatkozva fogta a pakliját és elment. Miután Ottó egy héten keresztül hallgatta Kovács Rózi nénijének szó szerint gennyes ürítési problémáit és vizeletben  fürdő halálát. Dühösen belerúgott a számlálóba és egymás után legalább tízszer lehúzta a WC-t. Legnagyobb meglepetésére a házmester ezúttal nem jött.

 Nem úgy másnap, de kost nem kártyaparti ürüggyel kötötte oda magát, hanem egy azonnali beutalóval. Ottó úgy döntött beadja a derekát. Tisztában volt vele, hogy nincs semmi baja, még belefért a Szót-skála normájába és ha minden jól megy, gondolta, délre már vissza is érnek és legalább leszállnak róla.

 De nem így történt. Sőt! Néhány perc múlva Kovács is megjelent és mint aki attól fél elveszíti fiatal szomszédját, akit egyébként oly sokszor megvetett és akit méltónak sem talált feltalálói koponyájához és bonyolult értekezései hallgatóságának, mint a haza és a Szótizmus elkötelezett híve, bevitte a kórházba. Legnagyobb meglepetésére Ottó nem ellenkezett. Szó nélkül vette a kabátját és miután egy utolsót vizelt, elindult vele az ország egészségét ébren őrző szótikus egészségügyi központ fellegvárába.

 Remélte, hogy semmi különöset nem találnak nála, hiszen Róza nénivel ellentétben ő még csak 22 éves és a vizelés eddigi életében normálisnak mondható szerepet játszott. Soha nem voltak vese problémái és három éves kora óta be sem pisilt. Na jó, 6 évesen egyszer de azt álmodta, hogy a WC-n van – akkor még rendesen a szabvány szerintin – de pechje volt, az ágyban feküdt. Szóval csak egy óriási túlzásnak tartotta, hogy ennyien foglalkoznak a húgyhólyagjával. Minden bizakodása ellenére és legnagyobb meglepetésére azonban mégsem engedték haza. Megröntgenezték elölről, hátulról, alulról, sőt még egészen szokatlan helyeken is, de semmi. Másfél hétig kellett a kórházban maradnia. És ami ennél a ténynél is szörnyűbb volt, soha nem pisilhetett a WC-be. Mindig egy óriási üveg edénybe kellett vizelnie, amit bátran nevezhettek volna akváriumnak is, vizelet-gyűjtő-mérő csésze helyett.

- Nem értem! – robbant be Ottóhoz utolsó előtti reggel egy borzasztóan tárgyilagos hangú doktornő. – A lakásán felszerelt jelző műszer utolsó adatai szerint Ön egy vizelésre egymás után többször, a normálisnál jóval több vizeletet ürített. Az itteni vizsgálatok pedig egyértelműen kiderítették, hogy Ön nem beteg. Sőt, igen egészséges. Semmiféle rendellenessége nincs. Nem szenved daganatos betegségben, épek a fogai. Igaz, vizelni sűrűn vizel, de ez egyes embereknél épp olyan normális, mint másoknál a napi kétszeri, háromszori, folyadék fogyasztástól függően. A szeme is javul, egy felet lehet csökkenteni, de ehhez be kellene feküdnie a szemészetre két hétre. Egyedüli problémája, de ez nem betegség, csak kellemetlen, az izzadás.

- És ezen tud segíteni? – csillant fel Ottó szeme.

- Nem – hangzott a határozott válasz. – Nem ezért hozták be. Miután holnap beszéltem a műszerésszel valószínűleg hazamehet. Addig is használja nyugodtan az angol WC-t.

 Másnap reggel az ügyeletes nővér utasította Ottót, hogy szedje össze a holmiját, öltözzön fel és pontosan 8.30-kor menjen be a doktornő irodájába.

 

- Igen! – hallatszódott ki a tárgyilagos, határozott hang.

 Ottó, kezében szürke bőröndjével – amit Kovács aggódó gondoskodása pakolt be és küldött el neki a házmesterrel – belépett a tágas, kórteremből átalakított irodába. Mindenfelé kartonok, receptek és igazolások hevertek szanaszét. Egy őrült nagy teljesítményű számítógép mögött Züm-Züm szemüvegben ott ült a doktornő. Az akkoriban divatos fél-arc-eltakaró szemüveg megvédte viselőjét a káros sugárzásoktól és megóvta az orcák tágulásra hajlamos pólusait a mindennapi szennyeződésektől. A nevét egyébként a léggyel való összehasonlításból kapta.

- Üljön le! – mondta a doktornő és még néhányat ütött a számítógép formatervezett billentyűzetén. Aztán szemüvegét levéve a megszeppent Ottóhoz fordult.

 A férfi baljós előérzete, miszerint ezután már nem csak egy egyszerű lakó lesz a WC papír festő klubház melletti tömbből, egy csapásra beigazolódott.

- Először is – kezdte a doktornő úgy, hogy kemény hangja még keményebben koppant Ottó tudatának – maga nem jelentette be, hogy az ön lakásában a WC pereme alatt elhelyezett vizelet-mérő-elemző műszer valamilyen rendszer által nem ismert okból eltörött és ezért a vizeletmennyiség a tartályból alááramló vízmennyiség térfogatával növekedett.

 Ottónak hirtelen világos lett minden. Szóval ez volt a baj, ezért jelent meg másfél hete reggel a házmester és Kovács, mert előző este, amikor dühödten belerúgott a mérőműszerbe úgy összetört, hogy téves adatokat közölt a központtal. Ráadásul mérgében egymás után tízszer lehúzta a WC-t, még majdnem a madzagot is, a központban pedig azt hitték, hogy már olyan súlyos a helyzet, hogy a végét járja, netán kiszárad, vagy már ki is száradt, csak a rendszer nem volt még olyan tökéletes, hogy rögtön bevigyék, ezért bízták Kovácsra és a házmesterre a beszállítását. A két jótét lélek  persze kapott a Szótizmus előbbrejutását elősegítő alkalmon. „Segítsük a rendszert, hisz a rendszer segít minket, hogy aztán minket segítsen minden!”

 És ezért volt a rengeteg méricskélés és röntgen, nem a sűrű pisilés miatt. Ottó arcán halvány mosoly jelent meg. De mielőtt még elmondhatta volna, hogy valójában mi is történt és hogy mennyire örül a félreértés tisztázásának, a doktornő tovább folytatta.

- Úgy látom nincs tisztában a tényekkel. Maga másfél hétig foglalta a helyet, a kezelése rengeteg pénzbe került, arról nem is beszélve, hogy a többi betegünket óriási veszélynek tettük ki, akkor, amikor Önt felvettük a kórházba.

 Ottó ennél a pontnál úgy érezte, hogy a nő egy képzeletbeli steril függönyt gördít kettőjük közé és csak oxigén maszkban hajlandó tovább beszélni. Mintha attól félne, ha Ottó kinyitja  a száját, valami olyan nagyon veszélyes dolog áramlik ki rajta, ami minden akadályt elsöpörve meg akarná fertőzni az egész rendszert, rátelepedne a doktornő hófehér bőrére, hollófekete hajára és rászabadítaná a férfiben lakozó erkölcstelen perverzitás kéjelgő hadát.

- De hát miért? – kérdezte Ottó értetlenül.

- Még kérdezi? – kiáltotta a doktornő undorral.

 Ottó döbbenten meredt rá. Másfél hetes bent tartózkodása alatt soha nem hallotta még kiabálni. Soha egyetlen egyszer sem, pedig mindig volt a rendszerben valami hiba. A doktornő ilyenkor minden esetben felvette a jegyzőkönyvet, elküldte a találmányi hivatalnak és sokszor ő maga is éjszakákon át dolgozott a rendszer tökéletesítésén.

- Mióta él együtt Sarman nevezetű kutyájával?

 Ottó összerezzent. Fájdalommal töltötte el, egyetlen négylábú kedvencének emléke. S az a brutális fanatizmus, amivel elszakították őt tőle. Nemrég kapta a hírt, egy cirádás szélű nyitott gyásztáviratban, hogy Sarman sajnálatos körülmények között egy hosszú elnyújtott nyüszítést hallatva eltávozott az élők sorából és már az árnyékországban kergeti Egyiptom szent macskáit. Ottó nem is sejtette a halállal kapcsolatos igazságot. A táviratban megemlítettek egy nemlétező – Sarman lakosztályában mégis hirtelen felbukkanó – idegen nevű kutyabetegséget és néhány gazda-kutya kapcsolat ápolására szolgáló klubot. Aláírás, az intézet igazgatója. Ui.: A szertartást a nagy hőre való tekintettel már a múlt héten megejtették. Nagy hő, Sarman és a már nem létező csaholása.

- Három hete kaptam egy táviratot az ebszociális otthonból, elpusztult.

 A doktornő tágra nyitott a szemeit és fürkészően nézett Ottóra. Épp úgy, mint amikor az ember azt akarja megtudni, hazudik-e a másik, vagy nem. Vagy ami a doktornő szempontjából fontosabb, megint valami hiba csúszott volna a rendszerbe? Valami aprócska hiba, amit ő is könnyen kiküszöbölhet?

- Megint nem értem. Ma hajnalban beszéltem a műszerésszel, azt mondta folyamatosan működik a kijelző. Az adatközpontban pedig megerősítették a számítógépünkben szereplő adatok hitelességét. Továbbá a házmester és Kovács nevű szomszédja elmondta, hogy ön meghitt barátságban… - szünetet tartott, mintha előbbi kifakadásáért kérne bocsánatot és az abszurd gondolat miatt Sarman szellemét is ki akarná engesztelni - ….. szóval, hogy ön és a kutyája, hogy … hát … hogy is mondjam …

 Ottó soha nem tudta volna elképzelni, hogy ez a határozott hangú nő ennyit tud egyszerre hebegni. Vajon milyen egetrengető dolgot akar mondani? – találgatta – Mi késztetheti erre a makogásra? Milyen titok? Milyen abszurd feltételezés?

- Szóval ön olyan közeli barátságban van, illetve volt Sarman nevű kutyájával, hogy a kutya, szóval érti, hát szóval szobatiszta. – Az utóbbi szavakat úgy ejtette ki, mintha minden hangot valahol a távolban képzett volna, nehogy bemocskolja velük a száját.

- Igen, az volt amíg élt.

- Szóval mégis igaz!

 A doktornő ismét haragra gerjedt, mintha csak az Ottóra pazarolt minden szimpátiáját és az ezzel párosuló gyengeségét szégyellte volna és azzal az egyetlen szúrós pillantásával végképp ki akarta volna törölni a beszélgetés menetéből.

 Ottó nem bírta tovább és kifakadt. Eddig megpróbálta épp ésszel felfogni a felfoghatatlant és nyugalmat erőszakolni magára. De ez már több volt a soknál. A másfél hét alatt magába fojtott összes indulat, szenvedés és megaláztatás egyetlen mondatban tört ki belőle.

- De hát mi igaz?

- Még kérdi?

- Igen, kérdezem! Jogom van tudni, mérik a vizeletem, idehoznak, másfél hétig itt tartanak, akváriumba kell vizelnem és még a kutyámat is belekeverik a vizeletkiválasztásomba.

- Nem maga tanította meg az angol WC-be vizelni?

- Kit? – kérdezte Ottó üvöltve.

- Hát őt.

- Milyen őt? – kérdezte Ottó valamivel csendesebben és megtörölte izzadságcseppektől gyöngyöző homlokát.

- Hát a kutyáját.

 Ottó először azt hitte, hogy még mindig a kórházi ágyon fekszik és érthetetlen álomban vergődik. A Puskin egyik padján ül, körülötte Zuzu és Sarman szaladgálnak és megjelölik a bokrokat. Kovács mosolyog, mint aki meg akar köszönni valamit. Tatjana nevét suttogja és elindul egy nyilvános WC felé. Soha többé nem tér vissza. Zita feléje nyújtja karját és kezébe teszi olvadó jégmaszkját. Minden megszűnni látszik. Ottó lát, de mégsem, hall de mégsem, ért de mégsem.

 Összerezzent.

- Az én kutyám… - mondta nehezen artikulálva, remegő karját az asztalra csapva – Az én kutyám soha a büdös életben nem használt angol WC-t.

 

 Otthon tért magához. Az asztalon még mindig ott voltak a csatos pergamenbe zárt orosz ház tervei. Sem egy darab pókháló, sem egy porszem nem volt a lakásban. Tisztaság és csend uralkodott mindenütt. Szokatlan csend. Mintha egy hosszú rendellenesen elnyújtott álomból ébredt volna, először minden homályosnak tűnt. Az asztal a plafonig ért, a virágok szétterültek a csilláron, a komód a sarokban nem volt nagyobb, mint egy légypiszok, a kanapén ismeretlen emberek ültek és bár nem látta tisztán, úgy érezte őt bámulják.

 Ahogy mindinkább magához tért és felvette szemüvegét -  ami egy kicsit más volt mint a megszokott – észrevette a házmestert, a hófehér bőrű, hollófekete hajú, határozott hangú doktornőt, és egy férfit akit már látott valahol és egy nőt, akit még soha.

- Hát ez megint egy álom – gondolta – megőrülök. – Az utóbbi időben igencsak megviseltek az álmaim, szinte lidércnyomássá változtatták az életemet. Ha csak képzelődöm akkor pedig már meg vagyok őrülve, ha ez a valóság, akkor pedig egyszer biztosan meg fogok őrülni. Idegenek a lakásomban vagy lehet, hogy még mindig a kórteremben vagyok és ezek itt ismeretlen látogatók. Megőrültem! A bútorokat pedig csak képzelem? Biztosan megőrültem. Őrült vagyok. – És ezzel az egyszerű megállapítással lezárta a dolgot, de amikor épp a fejére húzta volna a paplant, hogy visszasüllyedjen az álmokkal átszőtt tudattalan állapotba, valami villant. Egy vaku. És Ottóba belehasított az a jellegzetes, hosszú alvás utáni émelygés. A kanapén ülők valamit matattak. Az egyik alak felállt és odament hozzá. Ottó nyugodtan feküdt és csak annyit érzékelt, hogy a felső teste, főleg a feje emelkedik.

- Fotellá alakítható önműködő ágy, még WC is van benne – lelkendezett a férfi, akit már látott valahol, és aki odament hozzá. – Ez az első darab és az öné.

 Ottó erősen kutatott emlékeiben és amikor megtalálta, amit keresett nem akart hinni a szemének. Ez Béla a Gadget feltaláló, a háromszoros aranydíj nyertes. Mivé és hová lett a régi ágy és a tökéletes világ? De mielőtt belebonyolódott volna ennek az igen fontos válasz nélküli kérdéshalmaznak az elemzésébe, az a nő lépett oda hozzá, akit még soha sem látott azelőtt. Úgy jött, mintha egy másik dimenzióból közelített volna feléje. Egy teljesen más galaxis távoli bolygójáról, egy nemlétező világból. A föld összemosódott az árnyakkal és a sötétségből előtűnt egy rettenetesen csúnya nő. Barna rövid haj, rendellenes testtartás – ami azért hatott olyan ijesztőnek, mert nem fogyatékosságból származott – hatalmas keskeny száj, széles arc, alacsony homlok, apró egymástól távol ülő szemek.

- Dr. Szót Ver – mondta és megrázta Ottó kezét. – Az új szemüveget tőlem kapta. Egy féllel kisebb. A doktornő pedig felveszi a magánbetegek listájára, hogy többé nem kerüljön ilyen helyzetbe. Akkor keresi fel amikor akarja, havonta ajánlom, vagy inkább hetente. Kontroll vizsgálat. Tudja, ez nagyon fontos. Ne feledje.

 S mielőtt gyorsan elmentek, átadták Ottónak az Ellenség Kézrekerítője nevű kitüntetés arany fokozatát. Rajta a fényképével, a nevével és egy nagy pecséttel, mint a kórház nehézsorsú betege.

 A házmester sokáig csak azon jajgatott, hogy vén fejjel ekkora megtiszteltetés érte, hogy a nagy-nagy, hatalmas, gigantikus Szót Veronika meglátogatta a házat, ahol dolgozik. Kezet fogott vele, egy kanapén ült vele, odaadta neki Ottó gyorsfényképét, hogy ragasztózza be a hátulját és ragassza rá az oklevélre és még meg is mutatta, hogy hova. Később az öreg még mindig a kanapén sírdogált és csendesen sóhajtozott. Ottó jobbnak látta, ha felkel.

- Kovács? – kérdezte – Hogyhogy nincs itt?

- Hát nem tudja?

- Nem. Mit?

- Igazán?

- Igazán.

- Igazán nem?

- Nem! – fortyant fel Ottó.

- Valóban? – kérdezte döbbenten a házmester.

- Valóban nem. De mit?

- Áruló, gyalázatos gazfickó, vipera, áspiskígyó, buditolvaj, hugycsempész, budibogár adat hamisító förmedvény. Gyalázó, a Szótizmus becstelen gyalázója, a tökéletesség megteremtésének hitvány, akadékoskodó szennye. Áruló!

- Micsoda?

- Az! Az hát! – mondta a házmester szilárd meggyőződéssel. Kipirosodott arcán azzal a jellegzetes politikai meggyőződéssel, ami a mindent elhiszek, bűnbak kell nekünk, halálra a mocskos árulókkal és jobb lesz az életünk – et fejezi ki.

 Ottó kezdte elveszíteni a türelmét. Felderengett benne az a beszélgetés a doktornővel, meg Sarman. És, hogy képtelenek bármit is elmondani világosan csak  tágra nyitják a szemüket, csodálkoznak, utalnak és semmi konkrétumot nem hajlandók kiejteni a szájukon, amíg be nem pöccen az ember. Megragadta az öreg grabancát és elszántan kérdezte:

- Mi történt Kováccsal?

- Elvitték – mondta az öreg előbbi arcát reszketegre váltva.

- Hova? Minek? Miért és kicsoda?

- Valami technikai ember jött a múlt reggel és mindenféle igazolványokat és igazolásokat mutatott. Az ön lakásában akart bemenni. Azt mondta baj van a bogárral. Azzal, amit a WC pereme alá kellett szerelnem, mert ilyen fontos dologgal bővült a munkaköröm a Szótizmus jóvoltából.

 És mielőtt Ottó szólhatott volna, az öreg megalázottan és összetörten sírva fakadt. – Azt mondták, hogy fő-lakóközösség-összetartó-szervező lehetek az utcában.

 Erre Ottó olyan erősen megragadta a nyakát, hogy az majdnem megfulladt. Aztán gyorsan eleresztette. Szegény öreg úgy sem tehetett róla, hogy az efféle sablon vesztegetések a történelmi izmusok örök csigaházai.

 Az öreg köhögött, prüszkölt és nyöszörögve folytatta:

- Azt is megígérték, hogy a fiam kap állást a feltalálói hivatalban. Nézze, ezt ő találta fel. Füljárat tisztító. Még Zsák Béla is azt mondta, hogy kivételesen tehetséges gyerek és az ilyen fiatal elmékre nagyon nagy szüksége van a Szótizmusnak. Szóval beengedtem a műszerészt, hogy kicserélje a bogarat. De ő valami flancos hosszú nevet használt rá. Valami víz elméletező ……

- Vizelet-elemző-mérő műszer.

- Úgy van. Aztán tegnap délután visszajött megint és Kovácshoz akart bemenni, aki épp nem volt itthon, így hát ugye gondoltam nem árt bebiztosítani a fő LÖSZ-séget és a gyerek jövőjét, a papírokat nem is kértem, pedig mindig kérni szoktam és beengedtem. Sokáig volt benn, én meg állandóan attól féltem, mi lesz ha Kovács hazajön, mert ő is tett ígéretet a fiú elhelyezésére. Mert hát ugye ő is feltaláló és azt mondta, hogy felveszi a festékkeverő üzembe, ha végre megkapja a kinevezését. Tudja, miután azt a hosszú nevű kutyapiszok eltávolító rendszert készítette és folyamatosan tovább fejlesztette. Aztán szegénynek a munkájára egyáltalán nem vetett jó fényt Zuzu halála. Megpróbálkozott még a papagájok tollazatának mindennapi fényesen tartására megtervezni egy abszolút hatásos technikai rendszert, de a papagájok sorra kimúltak. Elhatározta, hogy soha többé nem kezd állatokkal  és Zuzu emlékére átkeresztelte a PÉK I-II-őt Z-PÉK I-II-re. Valami nem stimmelhetett odabenn, mert amikor a műszerész kijött nagyon dühös volt és azt mondta azonnal értesítsem a mentőket, ha Kovács megjön. Én értesítettem őket. Ők is jöttek. Elvitték Kovácsot. Hozták magát. Ültek és vártak. Sokáig, és alighogy felébredt, kitüntették és elmentek.

- Miért vitték el Kovácsot?

- Nem tudom.

- Mit mondott a műszerész?

- Hogy lopja a vizet.

- Honnan?

- Magától.

- Tőlem?

- Igen.

- Hogy?

- Átprogramozta a WC számlálóját. – hangját jólértesült, magabiztos suttogóra fogta – Hallottam, amikor Dr. Szót Vera azt mondta, hogy becsapta a rendszert, nem írta rá a pályázatra, hogy örökletes betegségben szenvedhet, mert volt egy rokona, akinek vizelési problémái voltak. Úgy akarta eltussolni az ügyet, hogy a maga számlálójára kötötte a sajátját. Még jó, hogy rájöttek, mert különben milyen nagy veszélynek tették volna ki az emberiséget, ha olyan emberre bízzák rá a festékkeverő üzem vezetését, aki ráadásul nem riad vissza az ilyen becstelen eszközök használatától sem, ezért, hogy elérje a célját. Az ilyenek szoktak kettős életet élni, az ilyenek szoktak szervezkedni és az ilyenek szoktak alibiként festékkeverő üzem vezetők lenni, hogy közben higiénia és állatvédelem nélkül egész életükben csak duhajkodnak. Karrierista csótány! – egyre jobban belehevült – És magát kitette egy csomó veszélynek, mert valamiért nem szereti magát. Senkit sem szeret, csak a karrierjét és épp ezért nem is tud beilleszkedni a tökéletes világba. Hiányzik belőle a tökéletes tökéletességre való törekvés tiszta elméje! Ezt beszélte az a drága jó Szót Veronika és Zsák Béla és én hiszek nekik.

 Ottó agyában ismét világosság gyúlt. Tehát Kovácsot utolérni látszott Róza néni végzete. De nem teljesen ez történt. Egy hétig nem érkezett róla semmiféle hír. Ottó aggódott érte, de semmit sem tehetett. Hiszen tudta, hogy bármiért, bármilyen indokkal újra bevihetik a kórházba. És ezt nem akarta. Különben is Kovács akarta annyira eltussolni a vizelési adatait. Arra meg, hogy miért kapott új ágyat, szemüveget és oklevelet, minek volt nála Szót Vera és Zsák Béla úgy gondolta jobb ha nem is gondol.

 Hát még a pletykaszájú házmester, a „FŐ-LÖSZ”, hogy sajnálta a történteket, mikor hivatalos értesítést kapott a munkakörébe eső súlyos mulasztásokról, amelyek közül az igazolások és igazolványok el nem kérése volt a legsúlyosabb. Tehát nem elég tökéletes a szótizmusban végzett munkája. Ezért a főházmesteri állást és a gyerek jövőjével kapcsolatos reményeket is sürgősen el kellett felejtenie. Ezek után persze már Kovácshoz se fordulhatott, csak naphosszat átkozta azt a napot, amikor Szót Vera a világra jött.