Szivárvány

  A szép nyári szél, mint megannyi torz gondolattal teleaggatott révület szomorúan bujkált a város utcáin. Mintha máris megérkezett volna az ősz.

 

 Ottó egyedül, megtörten és csalódottan tért vissza a Fehér Foltokról. Amikor a Tranzithoz ért, döbbenten vette észre azt az óriási változást, ami az alatt a pár nap alatt játszódott le, amíg távol volt és Zitát olyan hirtelen és hihetetlenül elveszítette. Kilépéskor a sterilizáló állomás egy egyszerű kocka alakú kis ház volt, mindössze egy orvossal és egy nővérrel, aki egyben a takarítónő feladatát is ellátta. „Erős vár a mi egészségügyi rendszerünk.” Az új épület mintha a földből nőtt volna ki. Előző nap adták át. Az ünnepléstől szinte mindenkinek zúgott a feje. Így Ottó visszatérése nem ütközött különösebb akadályokba. Zitára rá sem kérdeztek. Az új épület rendszerébe nem építették be a régi adatokat. A Tranzit új adatrögzítő időszámítása az átadás pillanatától kezdődött. Ottóék pedig előtte mentek el.

 Ottónak minden mindegy volt, az sem érdekelte volna, ha két hétig benntartják komplett sterilizálás céljából. Hazatérése után, hosszú napokig csak feküdt. Őrületes fejfájás kínozta. Nem ment orvoshoz, abszolút nem bízott a szótizmus reform gyógykezeléseiben. Akárhányszor felkelt, hányt. Biztos volt benne, hogy agyrázkódása van. Gondolatai össze-vissza kavarogtak és végül egyetlen édes-kesernyés érzésfolyamban, szinte észrevétlenül kitörölték belőle az élet ízét.

- Az út gyönyörű volt, mint egy szépséges harmatcsepp, a hajnal kezdete. De a hajnal már soha többé nem lesz semminek sem a kezdete. Alig három napig bolyongtunk a Fehér Foltokon, amikor egy sebesen száguldó patakhoz értünk. A vidék telis-tele volt enyhe emelkedőkkel és hosszú, elnyújtózkodó, álmos lankákkal. A patak partján, néhol kövicses vigyázak lassították a víz száguldását. Némelyik egészen nagy, lavórnyi volt. Ezek a kicsiny, gazdag élővilágú apró lagúnák tették olyan meséssé a tájat. Az erdőben hatalmas páfrányok nőttek, menedéket nyújtva ezerféle rovarnak, fürge rágcsálónak, fényes tollú madárnak. Számos mesébe illő hasonlat kószál a fejemben, sebes röptű szajkókról és a fák ágairól lecsüngő szabályos zöld levelekről. De mindez hiábavaló, hiszen amit akkor láttunk nem csak szép volt, hanem a pillanatnyi öröm festette csoda, mely Zita szemében, mint egy fényes tükörben még szebbé vált és olyanná lett, mint a virágillat, ami egyszer beivódik az ember orrsövényébe és egy örök életre rácsimpaszkodva dúdolja szépséges énekét. A hangulat, az érzés, a kép, a lehellet, a szó mind-mind itt él bennem, de képtelen vagyok pontosan, ugyanúgy visszaidézni. Az illat, az aroma bennem él, de mégsem az igazi. Mert az igazi az volt, amikor akkor és ott határtalanul boldogok voltunk. És ezt soha nem fogom tudni pontosan visszaidézni, épp úgy mint azt sem, hogy milyen volt az arca amikor a távolból utoljára láttam.

 Azt tudom, hogy az első három napon nyugalom, csend és végtelennek tűnő béke volt. Csend honolt mindenütt. Az erdő fáinak ágai között, a patak összecsapó vízcseppjei között és a madarak egymás felé kúszó énekében. Az egész egy nagyon lágy dallamra emlékeztetett, amit az ember nem is igazán hall, hanem a bensőjében érez, pont úgy, pont olyan lágyan, mintha egy édes, puha kéz pengette hárfa húrjai keltenék életre, lágyan és ringatózva, ahogy azok a titokzatos mélyről jövő áramlatok a tenger hullámzását, a tompa morajokkal kevert csendes nyugalommal. Szerettem azt a helyet, a csend elnyűhetetlen és örök hangjaival. Szerettem még akkor is, amikor Zita a domb alján a sekély vizű patakocskához ment halat fogni.

 Az én szerelmem, az én drága szerelmem úgy mozgott, úgy szórta szét szépsége apró harmatcseppjeit, mint a lóhere levelű sárga kis virág a magjait, amikor gyerekek játszadoznak vele. Puha kezükkel lágyan végigsimítanak a szirmokkal és levelekkel védett magházak felett, s gyöngyöző nevetéssel figyelik, amint a kis, fehér, éretlen, mégis kristályszerű hamisságában csillogó, és az érett, kemény, fényes, barna magocskák kipattannak házacskáikból. Én is úgy néztem Zitát és arra gondoltam, minden olyan egyszerű és végtelen ott, azon a helyen. Távol a mesterkélt barlang tapétáktól és a szabályozó szabályoktól. Az volt az éden közepe. A hegyekből alázúduló egyre szélesedő patak. A magas, hajladozó fűszálak, magkoronás királynőikkel és virágturbános udvarhölgyeikkel. Olyan szép volt, mintha Ő is azok közé a virágok közé tartozott volna, amik szétterülnek az éjben és a hajnal hasadtával összehúzva szirmaikat, bocsánatkérően burkolják be bibéiket ránctalan ruhájukba. Amióta először megláttam költői képeket hoz ki belőlem, mintha egy cseles tündérke  lenne, - hogy állandóan szépségét dicsérjem, s kezeimet is folyton arca íveinek megörökítésére sarkallja. Még így a távolból is. Két év megfeszített várakozást és két hét önfeledt álmodozást vett el tőlem, s még azt a sokszor száz percet, amiket még emlékeinek szentelek.

 Azt mondta:

- Tudok kézzel halat fogni. Elhiszed?

- Nem hiszem - mondtam.

- Pedig tudok. Ha gyűjtesz rőzsét, megmutatom. Jó?

- Jó!

 Elindult, én pedig felmásztam a barlang melletti legmagasabb tölgyfára és onnan néztem, hogy libeg át a réten. Borzasztóan szerelmes voltam belé. Kimondhatatlanul. Nem láttam mit csinált, de valamit matatott a térképpel (akkoriban minden térképhez járt egy iránytű és egy kis müsneci) és mihelyst odaért a patakhoz rávetette magát egy óriási medve. A hangját se hallottam, pillanatok alatt eltűnt. A teste úgy hasította végig a magas fűszálakat, mint a sebes patak a völgyet. Gyorsan le akartam mászni a fáról. Fölakadtam, aztán egy óriásit zuhantam. Elsötétült minden,. Agyrázkódást kaptam. Sokáig feküdtem így a tölgy alatt, legalábbis azt hiszem. Iszonyatosan fájt a fejem, amikor magamhoz tértem. Hánytam, pontosan nem emlékszem mikor, de valamikor hánytam és nem emlékszem semmire. Csak ültem a nagy tölgy alatt, és nem emlékeztem semmire. Zitát vártam. Zitát, hogy rám találjon. Mert  tudtam, hogy Ő bárhol megtalál és bármikor megvigasztal. Fogtam a fejem és vártam. Zita nem jött. És akkor eszembe jutott minden. Elmentem, megkerestem, alig találtam belőle valamit. Eltemettem. A fejem még mindig lüktet, még mindig sírok, mindig siratni fogom.

 

- Mezítelen teste olyan törékeny volt, mint a napon először sütkérező, szárnyait szétfeszítő kiscsibéké. Nagy barna, őszinte szemek, pehely sima bőr, bársonyos lábak, tökéletes ajak. Maga a természetes szépség valóságos angyala. A mindennapok Aphroditéje. A ragacsos gyönyör és a bűz elfojtó virága. Egy sellő. Egy igazi sellő.

- Hát hiába a sok szélfútta, buta, szerelmes gondolat? – meredt Ottó a semmivé vált halványan foszladozó bárányfelhőkre a csukott ablakon keresztül. – Zita mégis elment. Hiába a csipkekőkorlát, a mindenség tágra nyílt szemű angyala? Elfújták a gyertyákat, félig leégve meredeznek a porhanyós földben. Nem borítják be lángjaik a maroknyi rózsaszín petúniákat. A halk zörejek, csak fájó nyöszörgések, s féktelen, mindent elsöprő, apró sercegések lettek. Rosszabb, mint a hirtelen odúba furakodó, madárfiókát elragadó menyétarcú halál. És a legőrjítőbb az, amikor arra gondol az ember, holnap nem fog kopogni az ajtón és nem fogja kinyújtani a karját a törölközője után és nem fog ott toporogni az ajtóban, hogy induljunk már.

 Legszívesebben szétverném az öklömmel az asztallapot és üvöltenék. A nevét kiáltanám, a nevét. De csak fekszem itt az ágyon, bámulok kifelé az ablakon. A könnyeim potyognak és arra gondolok az ember kicsit megőrül ilyenkor, vagy egészen.

 Minden olyan, mint az állóvíz, poshadt az alja és bűzlik a teteje. Bűzlik, mint a keselyű torka. A jégcsapok soha nem olvadnak meg, még akkor sem, ha keselyű fejek lógnak fejjel lefelé beléjük fagyva. Még akkor is büdösek. Pedig szaguk kristályruhába öltözik és kocka alakú, mint a képzeletbeli szilánk darabkák.

 Zita három cukorral itta a kávét. Néhanapján néggyel. „Sziruposan ragadjon a számban” – mondta, ahogy jóízűen szürcsölte a café-cafét. Így hívta a feketét: café-café. Semmi áron nem válik tudatossá az elvesztés után, az élettelen vágy, csak ha az ember sír, üvölt vagy nyöszörög meg aztán, ha erőlködve ül a vécén és várja, hogy legyen már vége a hascsikarásnak.

 A szirupos kávé is csak akkor volt édes, ha Zita cukorba öntött mosolya is elkeveredett a kanál keltette örvényben. Az volt az igazi cukor. Az igazi édesítőszer, a valódi méz. A ragacsos méz. Az elfojt méz. A vattacukor, a régi Puskinban is csak akkor piruettezett fel a sovány hurkapálcikára olyan kecsesen, ha Zita szépséges mosolya beleszúrt a vattalány szívébe. Meg aztán a kívülállók is szerették a mosolyát. Mindenekelőtt az orvos a kilépésnél, aki úgy nézett rá, hogy abban a nézésben benne volt: „ Szép vagy, ha maradnál, szeretnélek!” Ha maradt volna én is szeretném! És még így is, most is.

 Jajongott a hajnal, mikor elmentünk. Tudhattam volna, nem jó jel és nem is szabad a hajnallal ujjat húzni, Mégis elmentünk. Átvágtunk mindenen – mintha búvárúszók lettünk volna, könnyűnek tűntek a távolságok – erdőn, mezőn, temetőn, szőlősdombon és vízesésen. Aztán oda többször is visszamentünk fürödni… és Ő azt mondta, hogy puszta kézzel fog halat… és fürödtünk… és halak… és fürdés… és soha többé nem jött vissza. És vízesés és patak és megint csak vízesés és megint csak patak és a két hely távolsága és a barlang és az út és a minden. És a hajnal elveszett és már nem is volt jelentősége, az eső sem szemerkélt, nem is esett, és a hajnal is szép volt.

 Görcsösen szorongattam egy kavicsot és nem gondoltam semmire, csak arra, hogy mekkora hülye vagyok! Miért vártam két évet? A vízcseppek minden sziklához koppanásukkal belekiabálták a fülembe, hogy szeret. De annyira féltem, hogy teljesen még ekkor sem hittem el. Óvatos álomnak képzeltem csupán, ami bármilyen  hirtelen, vagy erőltetett mozdulatra szertefoszlik. Nem akartam, hogy így történjen, inkább vártam. Legszívesebben felrohantam volna a legmagasabb sziklaszögellésre és onnan zuhantam volna alá arra a nagy kőre, ami a vízesés jobb oldalán mosatta magát. Oda, a lábai elé, s hanyatt fekve áldoztam volna a szépsége előtt, vérző agyvelővel és hajcsomókkal a moszatos kavicsok között. S átöleltem volna az egész völgyet meztelen. De akkor is csak arra tudtam volna gondolni, túl szép, túl szép, hogy szeressen, túl szép, túl való, túl áldozó. Pedig bolondul szerettem, bolondul és Ő is engem. Hülye vagyok. Egy a semmi után, a semmi ágyán, vágyakozva vágyódó, szerencsétlen hülye. Borostával, dülledt szemekkel, izzadt testtel, végtelenül félresiklott félős érzelmekkel. Kábán, mint a testéből végképp kilépni készülő lélek. Egy nyomorult, izzadó gombóc, aminek még a testtelen lelke is izzadságcseppektől súlyosan bukik alá a vízben és mielőtt végleg elpusztulna, mint egy kiöregedett, kemény rakpáncél a tengeráramlattal sodorva neki-neki csapódik egy-egy sziklának, míg bele nem ütközik egy tengeri állatka. Egy icipici állatka. Egy magányos, igénytelen bérlő, aki tudatosan nem tudja, de rejtett szemein keresztül visszatükrözi, hogy mindig is hülye voltam.

 Már a szemem sem a régi. Összenőtt a szemüvegemmel. Biztos rosszat adtak. Nélküle nem látok. Szemüvegben alszom. Igaz, kényelmetlen, de felesleges letennem, ha aztán úgyis vissza kell raknom az orromra, hogy lássak. Kétségbeejtő a halál utáni vágyakozás és még kétségbe ejtőbb a gyávaság.

 

 Lámpabúra tervezés.

- Lámpabúra tervezés. Ez az. Ezzel kell, hogy lekössem magam, hogy felejtsek, hogy ne legyen olyan kétségbe ejtő az idő múlásának lassúsága, és hogy ne legyen olyan lassú a várakozás. Csak azt tudnám, mire várok, ha az már nincs, akire mégis várok.

 Amikor hazafelé jöttem, láttam egy emberi zsigerekhez hasonló lámpabúrát, még a máj is rajta volt. Le lehetett akasztani és zseblámpának használni. Épp akkor szedték le az üzlet plafonjáról, amikor benéztem a kirakaton. Oktatólámpa a biológiai szertárakba. Torzók is voltak, de azok nem tudom mi célt szolgálhattak. Meg aztán ruhafogas csontvázak felemelt karokkal, gondolom biológiai tanszékre vagy az is lehet, hogy általános vagy középiskolába. De hát, már nincs is iskola! Emlékszem mi osztályfőnökit kaptunk, mert egyszer fogadásból felöltöztettük a csontvázat. Pont bejött a biológia tanár. Vörös lett a feje és a szeme szitkozódott. Erre nem tudom, mit szólna, ha egyáltalán él még. Némi szót gondolkodás után, valószínűleg ezt: „Ez kifejezetten ruhafoga, amire bárki ráaggathatja a kalapját, kabátját, esernyőjét vagy épp a sálját és közben megszámolhatja a bordákat, a csigolyákat és a fogakat.” Minden változik. Még a pillanatokkal kacérkodó boldogság is. Szerettem boldog lenni.

 Szerettem és szeretem még most is azt a percet, amikor megláttam Zitát a hídon, abban a gyönyörű ruhában, azzal a különös, bíztató mosollyal az arcán. Szerettem és szeretem még most is, amikor szó nélkül tűrte az ujjbegyét hasogató fájdalmat. Szeretem a szemét, szeretem, amikor durcásan elfordult tőlem, mert nem engedtem, hogy hanyatt feküdjön a harmatos fűben. Mégis sokszor, ahogy alvó, csendes szempilláit néztem, féltem. Szorongtam, hogy a boldogság, mint olyan néha egy-egy pillanat parányi töredékére engem is abban a kegyben részesít, hogy érezzem és átérezzem azt a fenséges felhők közé emelő érzést, amit a szó „BOLDOGSÁG” jelent, hogy aztán visszasüllyedjek hétköznapi félelmeimbe, vagy ami még rosszabb fájóbban és mélyebben érezzem át az esetleges csalódások valódi súlyát. Mert csaló gyönyör a boldogság, csaló ám. Első pillanatban vad, őrjöngő szerelmesként ölel át, s mire az ember egész lénye átérezné azt a leírhatatlan borzongást, ami önkéntelenül is mosolyt fakaszt a feszes arcokon, már tova is tűnik. Keres egy másik áldozatot, hogy azt hálózza be és engedje hirtelen szabadjára, visszasüllyedve arca megszokott vonásaiba. És aztán újabbat és még újabbat, hogy több és több ürességet, fájdalmat és félelmet hagyjon maga után. Ezért először remegő kezem hagyta tovaszaladni idegességem minden apró rezzenés elemét, ami Zita után iramodva, majd meg-meg torpanva örökösen kettőnk között lebegett, s ami aztán pókhálóágyba kötözve kifeszíttetett két nagy öreg bükk közé. Suhogtak a fejem felett a levelek. Most pedig suhog az egész mindenség. Suhog a fájdalom. Suhog a csillapítandó hiányérzet. Minden suhog. És én is vele suhogok. Vele, csakis vele. Zita barna fürtös hajával, ami ott lebeg a rét felett, amint a patak felé szalad. Suhog a kávéscsésze is benne a szirupos feketével.

 Mintha egy példázat lennék, egy elkerülendő példázat, ami rekedten szakad fel a kajánul vigyorgók torkából: Nézzétek a férfit – és okuljatok a példáján – aki hagyta beteljesületlen vágyait lasszóba fogni és ide-oda cibálni. Nézzétek, ahogy őrlődik és ahogy elhagyja magát, ahogy csalódása mélypontját mirigyes karmokat ereget a csigaházakkal teliaggatott iszapba, ahogy kapaszkodna fölfelé az ereivel, mert már csak az erei láttatják, hogy valaha hús-vér testtel bírt. Képzeljétek el az ereket és a mirigyes karmokat, ahogy csontváz nélkül, a test váza nélkül kétségbeesetten kapaszkodnak fölfelé, s közben minden mozdulatuk lejjebb süllyesztik és húzzák-nyúzzák szét a ruganyos ereket. Az iszap feszíti a hálót, nyomja rá a súlyát, szaggatja magát. Millió sejt és sejtcsomó oszlik szét, amint eres-karmos emberek forgatják az iszapot. Csigaházak tolódnak le-fel, jobbra-balra. Bugyogó mirigyek és cuppogó kifeszített dögre vadászó kagylók között. Rezgő kagylók között. Érhúzó denevérek és vámpírok között. Mindenki széthullik. Az erek érdarabokká válnak, az érdarabok pedig elvesznek a láthatatlan mocsárban. Az önsajnálat édes-kesernyés mocsarában.

- Igen, édes-kesernyés, mint a szerelem – gondolta Ottó, amint a famargaréta szagtalan szirmait simogatta – vagy a késő esti mosakodás vagy az egész élet apró mozzanatai, apró mozzanatokkal tarkított hétköznapjai. Minden édes-kesernyés, még a finom illat is, ami kereszthuzat után is bennmarad a szobában, mert odaképzeljük azzal együtt, aki otthagyta. Annak a harisnyatartójával és széles karimájú fekete kalapjával. Na és a pici színes gyöngyökből fűzött drágakövekként csillogó csecsebecsével a nyakán, az elképzelt anyajegyekkel a hátán és a vállán és a ruha varrásaiban megbúvó szöszökkel. Aztán ha később rá gondolunk mindig megjelenik az illata a szobában, mintha csak most lépett volna ki az ajtón és a függöny is azért lebbenne meg, mert elment.

 Törekvően felkeressük és azt mondjuk, szeretlek. Én is felkeresem Zitát. Nap nap után, újra meg újra. Épp úgy, ahogy az a sok csalódott férfi és nő, akik soha nem beszélnek a szerelemről, vagy akik mindig csak arról beszélnek. Én is épp úgy bolyongok az emlékek szürke folyosóin, mint azok, akik elvesztettek valamit. Egy félhullámban kunkorodó hajszálat, egy csokoládémázas mosolyt, egy roppant eres kezet,  egy a szélben szétfoszló bántó mondatot, torokmetsző pillantást, szemégető bosszút és szándékos kettényújtott szitkokat. A múlt elbújtatott töredékeit.

 Én is ott bolyongok, amíg át nem lépek azon a küszöbön, ahol jelenlétemtől egyszerre minden napégette barnára sült bimbó kivirágzik és teljes pompájában ontja szirmaira tapadt emlékképeimet, egészen addig, amíg az első csengetés vagy szívbemarkoló fájdalom össze nem rántja friss izzású szépségét, mintha csak mimózaárnyú besült árnyék lenne. De addig még van időm. Addig még megkereshetem Zitát és rátalálhatok, amint gyorsan elmegy mellettem a cégnél és rám sem néz. Addig még láthatom és elképzelhetem olyannak is amilyen soha nem volt. Elképzelhetem anyának, vagy csalódott szeretőnek, földön fetrengő kimeredt szemű fájdalomnak, vagy egy nektárral teli kehelynek. Elképzelhetem, amint fekszik az ágyamon és alig várja, hogy átöleljem. Aztán amikor megteszem megremeg, mint ezüstösen csillogó szellőrázta eperlevelek az éjben. Csókolózunk. Sokat. Gyengéden és vadul. Úgy, ahogy mindig is szerette volna. Aztán elképzelhetem meztelenül, durcásan a szekrényajtó előtt kuporogva, vagy éppen amint gyűlölködő szemét rám villantja, szúrni tudott a szemével, ha akart. Aztán úgy is, ahogy mindig is nézett a Fehér Foltokon végtelen szeretettel és szerelemmel.

 Szeretek róla ábrándozni, még akkor is, ha életem e rövid fejezete visszafordíthatatlanul lezárult. Szeretek róla ábrándozni, még ha az utcára kilépve érzékelnem is kell, hogy süt a nap, gyerekzsivaj hallatszik a játékbolt elől és a kopott járdaszegély mellett csenevész, porlepte gazok nőnek.

 És szeretek róla titkokat gyártani és ábránd képeket kitalálni, amit más nem is tudhat és nem is láthat meg soha, mert csak az én képzeletemben létezik. Senki nem is sejti, hogy ki tudom tágítani fantáziám erdejét. Nap nap után új fákat ültetek, fantazmagóriákkal átszőtt, nagy, kövér levelű történet erdőket. A fák ágai súlyos igazságszalagokká nyújtott halmazaikkal belemosódnak a földbe. Vajon mások mire gondolnak? Látnak ereket, amik szétvesznek az iszapban és keselyűfejeket, amik fejjel lefelé lógnak jégcsapokba fagyva? És bölényeket: Látnak bölényeket? Olyan vadul vágtázó fekete bölényeket, amiket én is látok.

 Belehalnék, ha Zitát más is szeretné gondolatban, úgy mint én. Meg-meg rezdül a bőre, ahogy felé nyúlok és megkeményedik a mellbimbója, olyan, mint a mohával benőtt sziklakiszögellés. Végigsimítom a gerincét, az is hideg és olyan, mint egy nyugodt sikló, amíg vadul nem tekergőzik és el nem illan. A virág be nem csukódik… Csöng a telefon.

 

- Tervek és tervek és megint csak tervek. Megvalósíthatatlan, eldobható tervek, amelyeket új tervek követnek, mert terveznivaló mindig is lesz. Majd holnap, majd holnap! De most újra kinyitom a bimbókat, ma egész nap ezt csinálom, aztán holnaptól kezdve dolgozom.

 Nem tudom, Zita hogyan nyitotta és csukta be gondolatai örökmozgó tárát. Nagy óriási zsilipkapuval, résnyire hagyott, dohos pinceajtóval, légmentesen záródó biztonsági szelepekkel, vagy egy rosszul záródó lécekből tákolt kertkapuval? Amikor még itt volt, mindez olyan távolinak és feleslegesnek tűnt. Pedig most jó lenne tudni Ő látott-e édes-kesernyés mocsarat. Talán ez és még inkább, ha Ő itt lenne, át tudna vezetni egy másik logikai alapon nyugvó helyre, ami világosabbá tenné számomra merre, meddig és miért?

 Egyszer a múlt három napjában, learatott búzatáblán feküdtünk. Hátunkat egészségesen szúrta a szalma csonka-bonka szára. A vakító napsütésben  óriásira nőttek a körülöttünk elszórtan heverő hordó bálák. Olyan nyugodt volt minden. Tőlünk nem messze a szomszédos gurigára egy hegyes, görbecsőrű, villogó karmú, hasító madár szállt és szikra élű szemével zsákmány után kutatott. Szárnyai keltette körfolyosói sokáig nem mosódtak el az áttetsző égen, s míg a szerpentin vágta képzeletbeli hegyet néztem, lecsapott. A távolban az akácok között vadárvácska, szarkaláb és kamilla virágzott. Nem láttam, de tudtam, hogy ott bókolnak a szélben. A csodának, a szélben szálló csodának, hogy eleven részei lehetnek annak, ami körülveszi őket. Szeretem ezt az emlékképet, amiben a lelkem először lelt nyugalomra. Szeretem ezt az emlékképet. A búzamező kis korallzátonyokkal teliaggatott nyugodt tengeröbölhöz hasonlított. Semmi sem háborgott. A csend egyszerre volt folytonos és örök, tág és szűk, örökmozgóvá váló és megszűnni vágyó. Zita szalmaszálat rágcsált, én meg nem gondoltam semmire, csak érzetem, hogy elkaptam az abszolút boldogság egyetlen pillanatát. A szám mosolygott. A szemem csillogott. Beleremegtem a szélben szálló csodába. A csend állt és óvatosan körbekémlelt. Senki nem leselkedett rá. A hasító madár átröpült egy másik hasonlóan csendbeburkolt és örök hullámokkal dermesztett búzamezőre és ott is lecsapott.

 Az örök, hátukat macska módjára domborító hullámok, mint szobrász faragta kéz ölelték körbe a termékeny földből kiáramló kalászerdő tönkjeit és közben átfogták a hajnal keltette állatok kipárolgó testhőmérsékletét. Fácánok, őzek, nyulak és az a sok-sok kicsi apró rágcsáló, rovarok és az a titokzatos, rejtett világ, amit csak lencséken keresztül láthatunk. Aztán a hajnal szélfútta a szalmaszálakat és kerítést font álmaim köré. Zita kecses lépte törte meg a fiatal sarjadó perjéket. Lába nyoma szép formát hagyva süppedt a földbe. A harmat felszállni készült. A patak partján medve halászott és sellő haldoklott.

 Boldogságom, mint a száguldó gázláng tovasiklott és mintha soha nem is létezett volna, eltűnt a Fehér Foltokon.