Révületes barométer

 Ottó újra a régi Puskinban ült a fáradtan haldokló fák alatt. Zita vele volt, ott üldögélt a gondolataiban és ugyanúgy nézte a fákat, mint a halála előtt. Ugyanúgy, egészen közelről, hol a szerelme szemeivel, hol a sajátjával, mégis mindig ugyanazt látta. Régen a hatalmas, hűs zöld lombokat, most pedig a kornyadozó leveleket és a száradó ágakat. Sokat üldögéltek itt, együtt ketten is, meg ketten egymagukban is. Ottó legalábbis így képzelte és biztos volt benne, hogy Zita is. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy ismeretlen nő és Zita be nem csukta a szemét.

 Ottónak rögtön feltűnt a három napja ugyanazon a helyen üldögélő nő. A haja platinaszőkén csillogott a délutáni napsütésben, hosszú fekete rezgő szempillái érzékien hintáztak, ahogy pislogott. Sötét, meredeken ívelt szemöldökei a Körös partjain növő zsurlók merev szépségét juttatták a férfi eszébe. Orra kecses, szabályos vonalú, szája vérvörös és enyhén duzzadt, bőre, mint a típusa legtöbbjének, hófehér volt. Az összhatás pedig semmivel sem mutatott jobb képet, mint amikor az eladólányok szépségfoltot festve arcukra, Monroet játszanak. Az utánozhatatlan Marylin Monroet. Ottó újra minden délután kiment a parkba. Ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylagos nyugalomban pihenhetett, egy sakkasztal közvetlen közelében a nagy tuják között. A robot nem zavarta, „valaki ellopta”. Ez időtájt teljesen maga alatt volt, mindenkit és mindent elveszített, ami fontos volt számára. Kétségbeesetten kapaszkodott még a legláthatatlanabb szálakba és amik a felszínhez köthették volna. De miután Vologya küldetését – igaz, önhibáján kívül – sikertelenül végezte el és a lelkisegély szolgálatnál sem kapott egy megértő szót sem, hosszú napokig csak a szobájában ült és számolta a perceket. Kovács elment, Tatjana is vele suhant és csak a hosszú postafordultával érkező levelek maradtak. Megpróbálta felvenni Palival a kapcsolatot, de az még mindig azt tartotta a legfontosabbnak, hogy Ottó ne dolgozzon, csak ápolja az emlékeit, mert ő igazán tudja, hogy ilyenkor mi a jó neki.

 Éppen ezért a nő három napos szokásos cselekvésébe belekapaszkodva reményt érzett arra, hogy kikecmeregjen a már-már őrületbe húzó csalódottságból. Rengeteg dolgot megpróbált, de mintha az egész világ összeesküdött volna ellene és elfeledkezett volna arról, mi is az, amit dicsőít, a tökéletes hülyeségeivel egyre mélyebbre süllyesztette az egyént.

 A nő három napja ugyanazon a padon üldögélt, ebből Ottó arra következtetett, hogy ő is szót gyűlölő, máskülönben hanyatt-homlok rohanna valamilyen klubba, vagy a szótizmust dicsőítő szótikus előadásra. Akaratán kívül is érdekessé vált számára a délutánonkénti parki ücsörgés. A nő általában már ott ült, amikor Ottó megérkezett és mintha régi ismerősök lettek volna, biccentett feléje.

 Egyik nap a szőkeség nem ült a helyén. Ottó már-már teljesen feladta a reményt, amikor mégis megjelent. Feltűnő napszemüveget viselt. Aranyszínűt. Ottó még soha nem látott ilyet. Gondolni se merte, hogy ez valamilyen kapcsolatban van a szótizmussal, azt hitte, végre – Zita és Kovács után – egy saját útját járó emberre akadt.

 A keret egyetlen az orrcsonton keskenyedő kb. két cm széles aranyszínű fémlemezből állt, rajta vízszintesen kidomborodó, egyenes vonalakkal. És az egész egy hihetetlenül vékony, szinte törékeny üvegszálnak tetsző szárban fonódott az apró fülekre. A keresztszélességű lencsék pedig mereven feküdtek a szemek előtt. Ottó úgy érezte megkapta a jelet, végre valaki, aki nem félarc eltakaró, minden bajtól megóvó óriási szemüveget hord. Ez az ember az a nő az, akivel összekötheti a szótizmus iránti gyűlöletét. Úgy érezte magát, mint a sivatag vándora, aki megtalálta homokszínű lépteinek dűnét kötő megmentőjét. Zita halála óta először érezte azt a bizonyos remény félét. Végre talált valakit, aki szintén át akar kelni a szótizmus finom szemcséjű elnyelő homokdombjain.

 

 Már alkonyodott, amikor hazafelé indultak. Éva – mert így hívták – „ellenállhatatlan”, formás szépsége és csábításának teljes tudatában sétált Ottó előtt és mintha a lehető legtermészetesebb dolgot tette volna, elővett egy füstelszívó zacskót, felcsíptette a vállára, szájába vett egy cigarettát és rágyújtott. Ottó csalódottan nézte a zacskóba szívódó füstkarikákat. Füstkarikákat akart és meg volt róla győződve, hogy Éva is. Füstkarikákat, vastag, maguktól elhaló füstkarikákat. Úgy érezte a füstkígyókkal együtt ő is beszippantódik az átlátszó zacskóba és örökre bezáródik. Erre aztán igazán nem számított. Átvillant az agyán, hogy  a dűnekötő megmentő talán túlzás volt, de visszaemlékezve a nő alig néhány perccel ezelőtti szónoklatára, semmiképpen nem tudta összeegyeztetni a kettőt. Mindenesetre remélte, hogy a zacskó csak álca.

- Na és hány olyan ember van – fordult hozzá Éva nagy hévvel – aki folyton arról beszél, hogy a szótizmus az emberiség ellen elkövetett legnagyobb merénylet, amit a történelem folyamán egyes emberek személyes hóbortjai szültek? Mert a személyi kultuszon belül nemcsak a hamis perek, a kivégzések és a lelki terror történelmi merénylet, hanem ez is, ez a fenenagy neoforradalmi szemléletváltozás.

 Közben betértek egy zugkávézóba. Úgy döntöttek, hogy még nem mennek haza. Éva szenvedélyesen folytatta lázadó mondókáját:

- De én harcolok azért, hogy Szót lógjon! Igenis harcolok, a legmesszebbmenőkig.

 Ottó csak a zacskót nézve értette meg Éva kitöréseit, amik már olyan hevesek voltak, hogy a kávézóban szinte mindenki rájuk figyelt.

- És tudod hogy? – folytatta Éva izgatottan, mintha forradalmi lázban égne. – EKIT O.T.-vel, az Ekit Orsolya társasággal.

 Szóval felütötte a fejét egy másik irányzat – gondolta Ottó – amit még ki tudja hány követ?

- Fogd meg a mellemet – mondta Éva hevesen.

 Ottó tétovázott.

- Na, fogd már meg!

 Óvatosa, de megfogta. És amikor végre megfogta, érezte, hogy csörög benne valami.

- Az EKIT O.T.-s tagsági kérelmem van a melltartómba rejtve – súgta oda Ottónak lázasan – Holnap megyek a gyűlésre. Gyere velem.

- Hát…

- Igyunk a gyűlésre!

 Ittak.

- Dr. Szót Vera új elmélete – kezdte Éva újult lendülettel, miközben szorgalmasan törölgette a poharába a finom Tokajit – villámként csapott a társadalmi eltunyulás lomha folyamába. Az emberek megélénkültek és azóta lázasan ügyelnek mindenre. Meghatározott szabályok szerint működtetik az életüket, órákat töltenek azzal, hogy minden terméknek, amit vásárolnak fáradhatatlanul kinyomozzák a származási helyét, pontosan ellenőrizzék a termesztési, gyártási eljárások fajtáit és minimum 101 néhány őrülten értelmetlen dolgot. Sterilizáció! Hányok a fertőtlenítés gondolatától. Rosszul vagyok, ha a boltbalépés előtt és után be kell lépnem a fertőtlenítő kamrába. Ezek a kamerák! És még a divat is… Acéldivat show! Pfuj! Őrült hajsza kezdődött. Mindössze néhány hónap alatt az egész ország átalakult. Az emberek pedig belehabarodtak saját butaságukba. Gombamód szaporodnak az álteóriák! Mindenfélét kitalálnak, vagy egyszerűen csak az évszázadok óta meglévő, jól bevált dolgokat a visszájára fordítják. Én mondom, ez rosszabb mintha a barikádok mögül repítenénk egymásra véres végtagjainkat. Akkor talán lenne saját akaratunk, akkor talán lenne méltóságunk, akkor érvényt szerezne a józan eszünk. A forradalom dicsőség, a diktatúra szégyen! Igyunk a szótizmus megfékezésére!

- Igyunk! – mondta Ottó lelkesen.

 Ittak. Éva tovább folytatta:

- És a külföldi címek, díjak figyelembe nem vétele? Szót Verát teleaggatták mindenféle újdonsült hazafias plecsnikkel, de mivel Európa és a tengerentúl nem méltatta a kör ünnepelt tudósát, politikusát és megmentőjét, megszakították az érintkezést a tökéletlen népekkel. Sivatag sivár homokja, ilyen lett észak, dél, kelet és nyugat a mi szemünkben, sivatag sivár homokjába veszett karavánokká váltak értékes életeket eltemetve. Azt mondják, mi vagyunk a jövőbe lépő tejfehér oázis. Ilyenkor szégyellem, hogy ide születtem.

- Az oázis mindig is zöld volt – mondta Ottó.

- Így van – helyeselt Éva. – Éppen ezért lesz a mienk tejfehér, mert eddig mindig zöld volt. Olvastam egy lapban, hogyha a természet annyi meg annyi év alatt csinált zöld oázist, mi ennyivel és ennyivel rövidebb idő alatt csinálunk tejfehér oázist. Én mondom neked, nekem senki ne mondja, hogy a robotok jobban masszírozzák az ember talpát, mint a hús-vér fecsegő talpmasszőrök. Nem hiszem el! És mi van olyankor, ha meghibásodik és azt hiszi, hogy a talpam szeletelésre váró karaj? Egy hús-vér talpmasszőr soha nem csinálna rántott szeletet a talpamból!

- Ez igaz.

- Különben is,egy intelligens robotember ne kukucskáljon a fürdőszoba ajtó kulcslyukán utánam, mert még a végén baj lesz belőle. Robotgyerek! – visította Éva – Igyunk a soha meg nem születendő robotgyerekre.

 Ittak.

- Tudod mit mondok én neked? Igaza volt Einsteinnek, amikor azt mondta az emberi butaság végtelen. Végtelen! A végtelennél is végtelenebb. És a végtelennél is végtelenebb végtelen. Igyunk!

 Ittak. Ottó figyelt. Éva folytatta:

- Mivel a minden hájjal megkent szótisták gondolkodás nélkül tönkretettek mindent szétfoszlottak az álmok. Az enyémek is. Hiába nyomulok, mindig csak zárt ajtókra találok. Úgy utálok kilincselni. Ma csináltam utoljára. Soha többé nem teszem. Esküszöm! – szünetet tartott és egy kicsit halkabban folytatta. – Ez az egész olyan, mint egy rossz, fülledt szendergés, amikor az ember csak vergődik, vergődik és nem bír felébredni. Képtelen kiszabadulni ebből az őrült hipnotikus álomból, mintha valami titkos mágia ragasztaná hozzá ehhez a fejetetejére állított világhoz. Figyelj Ottó! Mindenki akar valamit, ez természetes és rendjén is van, ugye? De az már egyáltalán nincs rendjén, hogy mindenki annyira mást akarjon. A politika! Az az oka az egésznek! Meg az ígértek! A szánalmas ígéretek! A kurva életbe! – Éva mind a két kezével az asztalra csapott és sírva fakadt.

 Ottó szótlanul ült. Nem is nézett Évára. Nem azért, mert teljes képtelenségnek tartotta, amit mondott, hanem egyszerűen azért, mert nem mert belenézni a szemébe. A felismerés és a düh fojtogatóan hatott rá. Ő maga soha nem foglalkozott a politikával. Ahogy volt, úgy utálta. Nem is érdekelte. Se újságcikket nem olvasott róla, sem a televízió híreit nem nézte. Éppen ezért nem is értette, nem is követte figyelemmel. Az utóbbi időben olyan gyorsan változtak a dolgok, hogyha akarta volna se tudta volna megérteni mi folyik. És őszintén szólva eddig meg sem fordult a fejében, hogy a szótizmus, éppúgy, mint a történelemformáló mozgalmak – ilyen erős politikai hatást tud gyakorolni a társadalomra. Pedig ez annyira egyértelmű, csak egyedül ő nem gondolt még rá soha, hogy a szótizmus hónapok óta maga a magyar politika. A sok kudarc teljesen elhomályosította a szemét. De most Éva, Éva rádöbbentette arra az egyszerű tényre, hogy a szótizmus a magyar történelem folyamán valaha is megszületett legtévesebb mellékút. És könyörtelenül el kell pusztítani!

 Megint csak Zitára gondolt, aki a Túlélő Csoport elkötelezett híve akart lenni és aki soha egyetlen ilyen kirohanással nem szidta a szótizmust, inkább megpróbálta megfejteni a hirtelenjött szemléletváltozás okát. De itt nincs helye a fejtegetéseknek, csak a cselekvésnek, ahogy Vologya is mondta.

 Ottó gondolatai itt megszakadtak, ugyanis Éva felkapta karján nyugtatott fejét és tovább folytatta:

- A politika olyan, mint a házasság. Az egyik fél kitalál valamit, amit a másik vagy jónak vagy rossznak tart. Ha túlságosan függ tőle akármilyen rossz, támogatja, ha nem akármilyen jó leszavazza. Ez a bázis meg a vezetés. A gyerekek meg ide-oda csapódnak. Te nem így gondolod?

- A Tokaji mindig megteszi a hatását – Ottó így gondolta.

- Ráadásul a karrieremet is tönkretették. – Éváűnak kibuggyantak a könnyei. Kis idő múlva összeszedte magát. – Igyunk!

 Ittak.

- Az én csodás karrieremet! – sóhajtotta elfúló hangon. – És a jaguárom! Az én jaguárom! Amit én találtam ki először és amit az a kövér ribanc ellopott tőlem! Az én jaguáromat! – sírta – Az én drága, csodás jaguáromat!

- Miféle jaguárodat?

- Az én drága jaguáromat! És az a … - Vett egy mély levegőt, majd ismét a szótizmust kezdte szapulni:

- És a titkos szövetségek, csak úgy hemzsegnek a tanácstermekben. Ilyen klub, olyan társaság. Százfelé húzó irányzatok.

 Ottó érdeklődése egyre fokozódott. És szinte már-már olyan szintre emelkedett, mint Éváé. Lázasan itta a nő szavait és rögtön utána is gondolt néhány dolognak, ami mindig is furcsa volt számára, mint például az a bizonyos csalási ügy, amit szépen sorjában, módszeresen, úgy ahogy azt kell eltussoltak és valami huszad rangú szegény ördög nyakába varrtak. Aztán az a nagy almadömping vagy búza? De az is lehet, hogy vágóállat, erre már nem is emlékezett, csak arra, hogy rengeteg pocsékba ment és hogy meghurcolták a Háromakat. És lehet, hogy Szót keze volt már ebben is a hatalom átvételének érdekében. Az egész csak nagy humbug, figyelemelterelő álbotrány keltés. Na és azok az épületek, amik eltűntek? És ez így megy sorban minden alkalommal, minden vezetés alatt!

 Éva az igazság kinyilatkoztatásának teljes felszínre kerülésében, szinte már-már önkívületbe esett és testének képzelt rituális mozgására formálta mondandóját. Szavai leginkább a dobpergéshez hasonlítottak. Eleinte lassan, azonos ütemben potyogtak ki a szájából, később pedig egyre gyorsabban. Egészen mélyről fakadtak, mintha egész teste abban a misztikus dobszólóban rángatózott volna. Néha a révület közeledtének mámorító gondolata könnyeket csalt a szemébe. Aztán … aztán annyira felforrósodott körülötte a levegő és annyira fojtogató volt a szótizmus ellen felhozott vádak sokasága, hogy mint a révületbe esett sámán lebukott az asztalra.

 Ottó tágra nyílt szemmel nézte és gyermek módján csodálta a nő elhivatottságát, a csillapodó testet. Kétség kívül, ha valakit ilyen erősen fel tud izgatni az igazság az kiváló harcos, abból még hős is lehet, igazi hús-vér hős.

 Elérkezett a záróra ideje. A pincér diszkréten figyelmeztette Ottót, aki először nem merte megzavarni Évát. Aztán mégis megtette. Bár félve a révület okozta csodálatos és eddig ismeretlen érzés erejének szétoszlásától, megtette. Gyengéden megrázta a nő vállát. Semmi. Ottó tétovázott. Megint megrázta, de most már egy kicsit erősebben. Még mindig semmi. Ottó kezdte kényelmetlenül érezni magát. A pincér már mindent elpakolt, csak rájuk várt. Megjött a takarítónő is és egy böhömnagy takarítógéppel elkezdett söprögetni. Éva erre a hangos csörömpölésre sem emelte fel a fejét. Miután Ottó harmadjára is megrázta a nő ernyedt vállait és nem kapott semmiféle visszajelzést, már nem csak kényelmetlenül érezte magát, hanem rosszul is. A takarítónő sokatmondóan felhúzta a szemöldökét. Ottó számára a révület eddig ismeretlen és csodálatos ereje kezdett valami egészen mássá átalakulni. Ez az! Ijedtséggé! Hátha a nagy izgalmak miatt Évának valami baja lett. Netán elveszette az eszméletét és most a tudata mélyén segélykiáltások halmaza akar felszakadni Ottó füléhez. A férfi továbbra is nagy erőfeszítéseket tett a nő megszólítására:

- Éva! Éva! Éva! – próbálkozott újra és újra, mintha azt hitte volna, hogy a hatalmas szellemutazásba került embert csak a saját nevének sokszori ismételgetésével lehet visszahozni a való eme kávé illatú szigetére. Végül feladta a révület pásztázta test noszogatását és megadta magát a takarítónő sokatmondóan felhúzott szemöldökének. Az eleinte rosszindulatú gonoszkodásnak tűnő gondolat egyre nagyobb igazságot követelt magának. Igen, kétség kívül ez az igazság. Most már ő is belátta.

 Felállt és többé mit sem törődve a révület szertefoszlásával belekarolt Évába és egy jó nagyot rántva rajta felemelte az asztalról. Sejtése beigazolódott. A nő részeg volt, a révület pedig borgőzös álom.

 

 Másnap este mégis felhívta. Egyszerűen érdekelte, hogy mi van vele, hiszen egy kicsit magát is okolta a történtek miatt. Annyira belemerült Éva szóáradatának hallgatásába és annyira magával ragadta a lendülete, hogy észre sem vette, hogy a nő egyfolytában vedelt. Megivott két egész üveg Tokajit. Töltött. Ivott. Beszélt. Töltött. Ivott. Beszélt és beszélt és beszélt és közben piszkosul berúgott. Ottó megpróbálta kiverni a fejéből azt a szörnyű jelenetet Éva lakásán, de nem sikerült.

 A nő mindenáron meg akarta csókolni. Szörnyű volt, csak a szeme fehérje világított a félhomályba burkolódzott szobában és amikor Ottó nemet mondott, sírt, nyöszörgött, mint egy kisgyerek, hogy milyen megalázó a férfi visszautasítása. Erre Ottó elkezdte vigasztalni, mire Éva lópatkós szitkokkal kikergette a lakásból. Ottó remélte, hogy Éva mindezt elfelejtette és feltette magában, hogy soha de soha nem hozza fel neki.

 Ő bár sokat ivott, a vodkás dolgok kivételével szinte soha nem rúgott be. Ez volt az egyedüli káros szenvedélye, de annyira utált másnapos lenni, hogy mindig mértéket tartott. Éppen ezért nagyon elnéző volt az ital hatására felborult testi és lelki egyensúlyokkal szemben, megvolt benne az a különleges tulajdonság, hogy képes volt a szűk blamálni való viselkedésformák mögé látni. Ellenben például Kováccsal, akivel egyszer a Puskinban láttak egy gyönyörű fiatal lányt, aki hányt.

- Pfuj! Biztos jól berúgott az este! Ezek a mai fiatalok ész nélkül vedelnek.

 Ottó nem szólt semmit. Aztán később látták a lányt a parkban lapos hassal, pici hassal, nagyobbacska hassal, nagy hassal, határozottan nagy hassal, végül babakocsival.

 Szóval Éva révülettel csal részegsége sem a részeg nő undorító látványát láttatta vele elsősorban, hanem a szótizmus ellen elszántan harcoló embert, aki végső elkeseredésében egy picit túllőtt a célon és sokat ivott. Hát el lehet egy olyan nőt ítélni, aki ilyen elszánt szónoklatot tud tartani a rendszer sutaságáról? Lerántva a vizes lepedőt a politikai élet intrikáiról? Nem!

 Ottó tárcsázott. A vonal másik végén három kicsengés után egy búgó hang belehallózott a kagylóba. Ottót különös forróság öntötte el. Mintha gyöngyöző forró vízcseppek mardosták volna a bőrét, majd a zsigereivel kacérkodva összeszorultak volna a szívében.

- Halló – búgott ismét a hang egy árnyalattal sürgetőbben.

 Ottónak összeszorult a torka és letette a kagylót. Úgy érezte, a szíve már rég nem a helyén ver, hanem a padló és a plafon között pattog óriási robajjal.

- Ez a vonzódás biztos jele – gondolta. – A hang, az édesen erotikusan búgó hang. A tettek megkoronázandó királynőjének, Évának a hangja. Az első nőnek, az ősanyának, a mentőangyalnak a hangja. A gyümölccsel rágalmazott nőé. A kínok szülőjéé. A kínok elgyötört viselőjéé. Itt az alkalom, hogy minden bűnéért vezekelve visszahelyezze a gyümölcsöt a fára és visszafogattasson a paradicsomba. A tegnap este. A lázas szónoklat. Az éden kapujának döngetése, a bizonyítási vágy. A bűnhődés hosszú évezredeinek igája alatt sínylődő nő őszinte bocsánatkérése volt. A megtört nőé, aki az élők és holtak helyett egyaránt könyörög a kereszt előtt. – Összerezzent. Egy kicsit elragadtatta magát.

 Ismét tárcsázott, de a perzselő, lángot szóró „Halló!” helyett csak egy flegma igen jelezte, a kagylót felvették. Ottó izgatottan motyogott valamit. Mire a nő rikácsoló nemértemmel felelt.

- Ottó vagyok. És azért hívlak, hogy… elmegyek veled holnap a gyűlésre.

- Miféle gyűlésre? – kérdezte Éva csodálkozva.

- Hát a gyűlésre.

- Milyen gyűlésre?

- Arra a gyűlésre. Felugrok hozzád előtte, ráérsz?

- Nem, nem jó – hangzott az egyszerű válasz. Majd Éva dicsekedve hozzátette – Képzeld, kaptam egy elragadó kis csomagot tele egy csomó cuki kis virágmintájú rúzzsal, amik virágmintában kenődnek fel az ember szájára, pont úgy, mint a zebracsíkos lekvár a kenyérre. Van margarétás, rózsás, tulipános és valami fűszerfélés. És képzeld, ami a legnagyobb meglepetés, kaptam egy meghívvót a KKC-be!

- Hova?

- Hát a KKC-be, a Központi Kozmetikai Centrumba. Nem mondtam, hogy minden héten beküldöm a képemet a Szót Szépség kerestetik felhívásra? És most végre sikerült. Kaptam egy ajánlatot. Hát nem mondom, így utólag megérte három délutánon át ücsörögni abban az unalmas parkban. A természetes ligeti levegő tényleg feszessé teszi a bőrt. Bár az az igazság, hogy soha nem hittem az ilyen nomád cuccokban. A szoláriumot mindig jobb megoldásnak tartottam, de hát azért a sárga napszemüvegért és a meghívóért megérte. Alig hiszem el, alighogy beadtam már értesítettek is. Mint egy álom! Minden jóra fordult! Elmondhatatlanul boldog vagyok. Enyém a világ, a jövő, a minden. Most már csak valóra kell váltani az álmaimat. – Egy nagyot sóhajtott.

 Ottó alig tudott megszólalni a meglepetéstől.

- És az EKIT O.T.?

- Miféle EKIT O.T.: - Üvöltötte Éva. – Én nem vagyok kapcsolatban semmiféle ellenálló irányzattal. Én a Szótizmus elkötelezett modellje vagyok! – És lecsapta a telefont.

 Ottó hosszú percekig csak döbbenten ült a fotelben és a telefonkagylót szorongatta. Csak egy dolog járt az eszében:

- Csecsebecse királynő! Éva egy piti szájhős! Egy csecsebecsékkel elcsábítható, igazi gyümölcsszedő boszorka. Egy színészkedő tolvajboszorka. Egy ígéretekkel megvesztegethető liba. ÉS még az én drága Zitámnak az utódjának gondoltam! Nem hiába, a zöld gyöngy az zöld gyöngy, nem piros kocka.

 Csengettek. Ijedten letette a kagylót és kinyitotta az ajtót. A házmester és két mentős beviharzott a lakásba. A kisegítő ápoló pedig teli tüdőből fújta a felfújható hordágyat. /A hagyományosat kényelem biztonsági okok miatt kivonták a forgalomból!/

- Hol van? – kérdezte a mentőorvos és pillanataok alatt felállította az infúziós állványt.

- Ki? – kérdezte Ottó meglepetten.

- Hogyhogy ki, hát a beteg?

- Milyen beteg?

- Hát aza a beteg!

- De hát milyen beteg?

- A csalódott szerelmes beteg. Biztos maga az. Szerencséje, hogy itt jártunk a környéken, de mire kiértünk a helyszínre, felkötötte magát az illető. Pedig csak három órát késtünk. Elvesztettük az automata hordágyfújónkat. Azt kerestük. El sem tudja képzelni, pillanatok alatt felfújj ezt a böhömnagy hordágyat. De nem lett meg. Meg kellett keresnünk a legnagyobb tüdőkapacitású ápolót, aki jó lesz ideiglenes hordágyfújónak, amíg legyártják az új automata hordágyfújót. Képzelje, az egész készlet eltűnt a raktárból. Mire minden kórházi dolgozón elvégeztük a tüdőkapacitás mérő tesztet és mire szereztünk a betegszállító ápoló helyére egy helyettest és mire elintéztük a formaságokat, eltelt három óra. De sebaj, magát megmentjük a szerelmi bánat csalóka delíriumától. El sem tudja képzelni mekkora szerencséje van, hogy ideértünk. Azt meg még úgyse tudja elképzelni, hogy milyen hálás lesz nekünk azért – fecsegett az orvos, az orvostársadalomra nem jellemző mohósággal, miközben üggyel-bajjal kibányászott a táskájából egy hatalmas fecskendőt és felszívott bele egy üvegből valami kotyvalékot – amiért elvisszük, mielőtt még valami ostobaságot csinálna. És jól kikúráljuk a kórházban, persze nem mi, hanem a Szót kórház egy másik csoportja. Team-Work! Csapat munka! Nem ér annyit egy szerelmi csalódás, hogy visszacsinálhatatlan öngyilkosságot kövessünk el! Jelmondatunk: „Feltámasztani nem tudjuk, de lebeszélni igen!” Megmentés és rehabilitáció ez a két kulcsszó a „Barométer-korszakban”. Látja azt ott? – mutatott az ajtó fölé szegelt barométerre – az a szerelmi csalódás érzékelő műszer. A statisztikák szerint a tökéletességre törekvő társadalomhoz viszonyítva túl sok a szerelmi csalódás alatt elkövetett öngyilkosság. A mi egységünk a barométerekre szerelt speciális riasztó egységek alapján tájékozódik arról, hogy hol, mikor és kit kell kórházba szállítani. Tolja le a nadrágját!

 Ottó engedelmeskedett.

- Nagyon elszántak vagyunk, mi? De mi is és én akkor sem engedem, hogy nyakára tekerje a telefonzsinórt. Láttam a kulcslyukon, hogy milyen elszántan szorongatta. Ne is tagadja.

- Felelősséggel tartozunk érted! – kiáltották a mentősök kórusban.

 És mielőtt Ottó moccanhatott volna tűszúrást érzett a fenekén. A következő pillanatban pedig olyan nyugodttá és liliomillatúvá vált minden, habfelhőkön hableányok hancúroztak, a falak kellemesen hullámoztak, őt valami nagyon-nagyon puhára fektették, az ajtó fölé akasztott barométer pedig az életmentő munka elvégzésének révületes örömében szétdurrant.