Rehabilitáció

 Másnap reggel Ottó ismét a kórházban találta magát. Erre csak a szörnyen erős gyógyszerszagból jött rá, hiszen a szoba, ahol feküdt akár Ámor palotája is lehetett volna. Hófehér pehelypaplan, ezüst rácsos ágy, virágcsokrok mindenfelé, első ránézésre keleties beütésű halványszínű tapéta. A szoba négy sarkában, , négy cserép páfrány és a szoba közepén egy virág alakú valami. Ablakok nem voltak  a falakon, a mesterséges fény pedig határozottan nyugtatóan hatott az emberre.

 Ottó nagyon halk zenére ébredt, sőt úgy érezte, mintha nem is ébredt volna fel, hanem átúszott volna a hold egyik szépséges, karcsú sarló csúcsáról a másikra, s mint nyugodt íj húrja szakadás nélkül fogta volna össze két kezével az égitest tündöklő végeit. Zökkenőmentesen, a való meghatározása és az álom elhatárolása nélküli állapotban lebegett. Mintha valóban Ámor palotájában feküdt volna. Egészen addig lebegett így ebben a tudatban, amíg meg nem szólalt egy arc és test nélküli elbűvölő női hang, a páfrányok felől.

- Üdvözöljük. Ez a hely a lelki egyensúly visszanyerésének melegágya. Kérjük ne ijedjen meg az egyedülléttől, nemsokára felkeresünk. Addig is lazítson és élvezze a halk muzsikát és gyönyörködjön a szoba szépségében. Az ön számára most a nyugalom a legfontosabb és a tiszta gondolatok. Tudjuk milyen fájdalmas a csalódás és milyen mély sebet hagyhat az emberi szívben és azt is nagyon jól tudjuk, hogy a szerelem erkélye milyen lazán épül az elképzelt kapcsolat szilárd alapokon nyugvó házához. Most úgy érzi, minden elveszett és az idő reménytelenül lassan telik, de meglátja minden jobb lesz, ha csatlakozik a csodálatos Szót Veronika szerelmi bánatra létrehozott terápiás kezeléséhez. Egyelőre erről nem is árulunk el többet. Mint már említettem, nemsokára felkeressük. Addig is jobb lesz, ha nem gondol semmire. Csak hallgassa ezt a megindítóan tökéletes és szép zenét. Ebben minden benne van a lelki harmónia visszanyeréséhez és a test izmainak ellazításához. Hallgassa és érezze át, hogyan szántják az ujjak a hárfa húrjait, mint a tenger hullámai a korallok legyezőit. Hogyan hömpölyög és fodrozódik a víz, hogy végül partot érve, hozzáverődjön a sziklához, és sirályokat riasztva visszahúzódjon a mélybe.

 A hang elhallgatott, a zene felhangosodott. De korántsem volt olyan csodálatos és megnyugtató, mint ahogy az a szép női hang elmesélte. Valami kegyetlenül elnyújtott nyávogáshoz hasonló dologgal kezdődött és egy idegbajos lakatosmester csörömpöléséhez hasonlóan folytatódott. Hullámnak, hárfának, hömpölygésnek nyoma sem volt. Ellenben fűrészelés, kalapálás, üvegcsörömpölés, lemezrázás, fogorvosi fúrógép és farkasüvöltés hihetetlenül terjedelmes remixe minden mennyiségben.

 Ottó végtelen megkönnyebbülésére ez a rémséges csörömpölés, ez a zenének nevezett zaj elhalkult és egy másik hasonlóan szép, bár rekedtes női hang szólalt meg ismét a páfrányok felől.

- Üdvözlöm. A Szerelem Klinika Összetört Szívek osztályának vezető főorvosa vagyok. A nevem Szív Alíz. Ha bármire szüksége van, nyomja meg a szoba közepén álló vízililiom bibéjét.

 Ottó jól megnézte az állítólagos vízililiomot, amiről rögtön tudta, hogy még véletlenül sem vízililiom, mert ezzel a túlméretezett bibével inkább hasonlított egy óriás barackvirága, mint bármelyik vízililiom fajra. Nem csoda, hogy nem ismerte fel, ő már látott vízililiomot, természetesen természeteset természetes környezetben a Körös parton, nem pedig a tv-iskola rendszerhibás rendszertan adásaiban. Bár az üvegszirmok aranycakkos széleit akkor is óriási túlzásnak tartotta.

 Az ismét felerősödő zene, most egy komolyzenei darabra hasonlított. De csak hasonlított, mert ha valaha is az volt, olyan gyalázatos torzítást végeztek rajta, hogy a hallgathatatlanság legvégső fokáig fokozta, fokozta a zenei feszültséget, s jóformán Ottó idegeit, egyenként végigcincálva haladt az agya felé, mintha csak azt ordibálná:

- Megöllek, te szemét, megöllek, csak ugorjak bele abba a képlékeny szürke masszába.

De mielőtt ez megtörténhetett volna, Ottó odaugrott a „vízililiomhoz” és megnyomta a bibéjét. Várakozásával ellentétben a zene nem szűnt meg és az ajtóban sem jelent meg senki. Megint megnyomta a bibét. Semmi. Ottó folyamatosan nyomta a bibét. Semmi. Majd tett még egy utolsó kísérletet.

- Igen! Miben segíthetek? – trillázta egy harmadik női hang. – Beszéljen bátran, hallgatom.

- Nem is tudom, hogy mondjam – kezdte Ottó szokásosan, túlságosan félénken. – Szóval én nem akarok okvetetlenkedni, de kérnék egy másik zenét, ha lehet.

- Sajnálom, a rendszer szerint ön most egy nagyon kedves és lágy dallamot hallgat. Nem cserélhetem le. . A doktornő utasításait szigorúan be kell tartanom. Érezze jól magát és élvezze a zenét. Viszont hallásra.

- De, de… - Ottó hiába próbálkozott. De mivel a csörömpölés olyan elviselhetetlen volt és olyan hangos, hogy füldugó sem segíthetett volna rajta, ismét megnyomta a bibét. Majd ismét. És végül elérte, hogy a központos belehallgasson a „zenébe”.

- Oh, jaj! – sikoltotta a lány – véletlenül a Macskajaj osztály alkohol megundorító zenéjét programozta be a gép. Rögtön cserélek. Tudja most fejlesztik, mert az természetes ugye, hogy az új találmányok üzembe helyezés után is fejlesztésre szorulnak. Ilyenkor lehet kiküszöbölni a legnagyobb és legapróbb hibákat egyaránt.

 Egy-két éles csattogás után valóban megszólalt a doktornő által beharangozott zene.

- Hallja? Tetszik? Ilyenre vágyott? – kérdezte a trillázó hangú központos.

- Igen, köszönöm.

- Csak tudja a doktornő, hogy mi kell a betegnek. Viszont hallásra.

 Ottó csak erőtlenül biccentett, majd leroskadt az ágyra. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy figyelik. DE volt egy ennél sokkal fontosabb dolog, ami már jónéhány perce foglalkoztatta. Méghozzá az, hogy a büdös franca került ide már megint? Egy darabig tűnődött ezen, hiszen a WC-s dolog után azt hitte, soha többé nem kell kórházba jönnie és fantom osztályokon feküdnie. És most mégis ott volt töméntelen kérdéssel a fejében és értetlen, sőt, némileg riadt szemekkel a szemüregeiben. De mielőtt bármilyen logikai okfejtésbe és magyarázat keresésbe komolyan is belefoghatott volna, arra eszmélt fel, hogy bekapcsolt a riasztó. Az ajtóban pedig megjelent két biztonsági betegszállító, azaz két Dupla-B.

 

 A félreértés elkerülése végett ráraktak Ottó fejére egy fülhallgatót és már vitték is le a felvételi osztályra. Ottónak tiltakozni sem maradt ideje. Csak egy dolgot tehetett, méghozzá azt, hogy arra koncentrál, amit a fülhallgatón keresztül hall.

- Üdvözöljük.

 Ottó tapasztalatból tudta, hogy ha a szótizmus bármelyik vívmányával kapcsolatban úgy kezdik, üdvözöljük, ott valami nincs rendben, abból csak valami nagyon rossz sülhet ki. Néhány sikertelen kísérletet tett a kiszabadulásra, de a két izmos férfi észre sem vette a próbálkozásait. Így hát nem maradt más hátra, minthogy tovább hallgatta a szalagot.

- Elnézést kérünk, némi hiba csúszott a rendszerbe, ezért mindenkit, beleértve magát is, leviszik a felvételi osztályra, hogy a meglevő adatokat és az ottani vizsgálatok eredményeit összehasonlítva ki tudják szűrni, hogy melyik adat kihez tartozik és ki milyen betegséggel került be. A gyorsabb haladás érdekében kérjük türelmét és természetesen az együttműködését, köszönjük.

 Ottó várt. Türelmesen, majd négy óra elteltével egy kicsit türelmetlenebbül, végül nem bírta tovább és megkérdezte az egyik biztonságit, aki, - mintha csak az óra másodperc mutatójának pontosságát akarná ellenőrizni – jobb öklét a bal tenyerébe ütögette -, hogy mi van.

- Valami baromnak nem jó zenét raktak be a csalódásin – mondta érezhető idegességgel a férfi. – Az meg szólt. A hülye állat, csak tudnám ki volt az, megszorongatnám a nyakát.

 Ottónak hirtelen nagy kedve lett volna eltűnni onnan, de a rengeteg beteg, a kísérők és az egész helyzet ezt teljesen lehetetlenné tette. Végül csak annyit mondott, hogy nem szeretne az illető helyében lenni.

- Engem nem izgatna!

- Nem? – hökkent meg Ottó.

- Nem, mert soha senki nem fogja megtudni, ki volt az. A gép már úgy összekavart mindent, hogy még éjszaka is itt fogunk ülni.

 A biztonsági betegszállítónak igaza volt. Ottó hajnal háromkor, vagyis utána tíz perccel került sorra. Annyit még persze sikerült megtudnia, hogy kisebb hibák esetén, márpedig az elhalálozáson kívül minden hiba kicsinek minősül, nem szoktak szólni, ugyanis senkinek nincs kedve órákig a felvételi osztályon ücsörögni és az adatait, tulajdonképpen önmagát keresgélni.

 Végre Ottóra került a sor. Megpróbált visszaemlékezni a WC-s ügyre és az akkori doktornővel folytatott beszélgetésére és elhatározta, hogy a könnyebb szabadulás érdekében nem fog ellenkezni. Úgy tesz, mint aki mindent ért és mindennel tisztában van, sőt, úgy állítja be magát, mint aki szerint mind szakmai, mind emberi, mind szótikus értelemben is csak a doktornőnek lehet igaza.

A felkészülés és elhatározás mégis, csak Ottó fejében létezett, ugyanis a doktornő nem várt dolgokkal rukkolt elő. A férfi rövid időn belül a pillanatnyi összeomlás szélére került. Később az esetet a következőképpen kommentálta Kovácsnak: „A szótizmus útjai becserkészhetetlenek. Hiába minden elővigyázatosság, gondolati megoldás , faarc, hazugság és hazug dicséret az események mindig olyan fordulatot vesznek, amire az ember a legrosszabb álmában sem gondol.” Ő sem gondolt, hiszen a legrosszabb álmának és a hozzá kapcsolódó dolgoknak már egy egész fejezetet szenteltem és ez nem volt benne.

 Az elbeszélgető szoba hasonlóan nézett ki, mint a többi rendelő, egy íróasztalon hatalmas papírkupacok és mögötte a doktornő fejebúbja. Az ötven körüli, ráncos, erős csontozatú nő láttán Ottó elhatározta, hogy még véletlenül sem mond ellent semmiben.

- Csalódás? – kérdezte a doktornő, miután néhány másodpercig kotorászott a kartonos kádban.

- Igen – válaszolta Ottó. De rövid gondolkodás után úgy gondolta, nem hazudik és megmondja az igazat. Végül is nincs mit szégyellnie.

- Soha nem sportoltam.

- Áh, megvan a kartonja. Ez gyorsan ment. Igen. Ez az. A kompjúter adataival is stimmel. Minden x irányú kérdést nem-értem-szemérmeskedéssel hárít el. Jó. Ezt majd a máik problémával együtt a csoportos terápián orvosolják. Mehet.

 Ottó örült, hogy végzett és már előre élvezte, hogy az egész éjszakai várakozás után végre visszakerül a hangulatos szobájába. Bár néhány dolgot furcsának talált, mint pl. ezt a szemérem kérdést, meg a sportot és a csoportos terápiát, de az utóbbira azt gondolta, hogy biztos a kezelés része lesz, mert azt nagyon jól tudta, ha ide valaki egyszer bekerül, nem ússza meg kezelés nélkül. De legnagyobb csalódására a csalódásin, nem vitték fel a 3. emeletre, ahol azok a szép szobák voltak, hanem az elsőn berakták egy nagy kórterembe, ahol rajta kívül már legalább húszan horkoltak. Ottó kimerült volt és fáradt. Ezen az éjszakán nem álmodott. Vagy igen? Ha igen, akkor emlékezete is azt tette, megálmodva a semmit, ami azt jelenti, nem emlékszem.

- Mai csoportos terápiánk főszereplője, csoportunk új tagja, Ottó lesz – mutatott a terápiás csoport vezetője, a doktornő Ottóra. – Üdvözöljük őt!

- Fujj! – zengték kórusban a betegek.

- Neki – folytatta a doktornő – egy borzasztóan személyes problémája van, épp úgy, mint ahogy itt köztünk bárkinek. Éppen ezért azt ajánlom, mutatkozzon be mindenki szépen sorrendben. Betti!

- Nekem a barátom azt mondta, hogy … - lesütötte a szemét és elkezdte tördelni az ujjait. - … szóval, azt mondta, hogy … - megakadt.

- Bátran Betti!

- Szóval, hát azt mondta … - ránézett a doktornőre, aki bátorítólag rámosolygott. Ez a roppant humánus gesztus olyan nagy hatást gyakorolt a lányra, hogy hatalmas önbizalommal, hangosan és bátran folytatta tovább. – Szóval azt mondta, hogy nincs holdudvarom. Igen. Ezt mondta és én teljesen kétségbeestem. És most azért vagyok itt, hogy rájöjjek mire is gondolt. Nagyon jól érzem magam itt a csoportban. Igen, és a doktornő szerint, aki mindenkinek a problémáját a saját személyes problémájaként kezeli, szóval a doktornő szerint nagyon közel vagyok a problémám megoldásához. Igen. Hát ennyi. Ja, és még annyit, hogy nagyon hálás vagyok a doktornőnek és a csoportnak azért, hogy ennyit foglalkoznak velem. Igen. És én valóban nagyon boldog vagyok itt. Tényleg. – A szája széles mosolya nyílt, az arcát pedig babrózsaszín pír öntötte el.

  A teremben mindenki nagy erővel és őszinte buzgalommal fujjolt. Kivéve Ottót.

- A fujjolás- magyarázta a doktornő oktatólag Ottó felé fordulva, miután elcsitultak a betegek – nagyon fontos része a terápiának. Ugyanis növeli az ellenálló képességet. Tudniillik, így kerekedünk  felül a problémáinkon, így tanulunk meg együtt élni, vagy végleg kigyógyulni belőlük, így tudatosítjuk magunkban, hogy a betegségünk ellenére szilárdak maradunk és nem érezzük magunkat kevesebbnek, mint egészséges, vagy látszólag problémamentes   társaink. De folytassuk a bemutatkozást. Péter!

- Én egész egyszerűen becsavarodok, ha meglátok egy nőt – mondta egy Ottóhoz képest izmos férfi. – Érted haver mire gondolok? – folytatta, miközben folyamatosan vakargatta magát. – Meglátom és kész , vége, elvesztem a fejem. De itt az ember megedződik öreg. Olyan gusztustalanok az ápolónők, hogy már teljesen kitekeredtem.

- Fujj! – hangzott kórusban. Itt már Ottó is bekapcsolódott a terápiás csoport munkájába.

 Így mentek szépen sorban mindenkin, amíg el nem értek Ottóhoz, aki kénytelen kelletlen végighallgatta az összes beteg személyes problémáját és közben egyre csak azon morfondírozott, hogy a francba került ide? Az egész olyan abszurd és szélhámos szagú volt, de sajnos valóságos, mint a halál.

 Majdnem vele szemben ült egy nő, aki amikor rákerült a sor összeszorította a szemeit, a száját és befogta a fülét. Helyette a doktornő beszélt.

- Ő mindig ezt csinálja. Így reagál arra, ha rákerül a sor. Még nem tudjuk mi a konkrét baj, de idővel minden kiderül. Azt hiszem az ő kezelése lesz a leghosszabb. Bár már eljutottunk odáig, hogy nem hajtja a fejét a térdére. Eleinte annyit mondott, hogy tévedésből hozták be, mert a barátnőjét érte szerelmi csalódás az új fiújának a mellkasszőrzete miatt, de mire odaértek ő, mármint az állítólagos barátnő elment dolgozni és őt csak azért hozták be, hogy ne legyen rossz a kiszállási statisztika. Én pedig azt mondom, hogy 10% mindig így kezdi és mivel mi is 10-en vagyunk egyértelműen kiderül, hogy ő a statisztikai 10%. Igaz?

- Fujj!

- Nekem széles a szám és kiesik belőle minden! – szögezte le egy fekete hajú nő. – Értsd, ahogy akarod.

- Fujj!

- Én öreg vagyok és kész – mondta a következő, egy pajzán mosolyú idősödő úriember. – Már elfogadtam a tényeket, de még szükségem van …. Szükségem van … Mire is van szükségem doktornő?

- Még két hétre.

- Ja, igen. Elfelejtettem. Még két hétre.

- Fujj!

- Én egész egyszerűen félénk vagyok – mondta a következő, egy vékony, pattanásos bőrű, oldalra fésült hajú fiú-

- Fujj! – hangzott ismét kórusban, mire a fiú teljesen belesüppedt a székébe é s olyan picire húzta össze magát, amekkorára csak tudta.

 Aztán volt, akinek a plátói szerelme egyszer csak szőrén-szálán eltűnt, vagy a testi-lelki szerelme átköltözött a szomszéd nőhöz. És aki csak mereven bámult maga elé és hosszasan, elnyújtottan csak annyit mondott:

- Ő.

- Fujj!

- Javulás itt is van – magyarázta Ottónak lelkesen a doktornő. – Hiszen az ABC első betűjével kezdte. S minden kezelésen új magánhangzót mond. Meggyőződésem, hogy az ABC magánhangzóinak elfogyása egyúttal a betegség megszűntét és a gyógyulás kezdetét is jelenti. Bátran állíthatom, hogy praxisomban ez az első eset, ahol a javulás füllel hallható. HA-HA-HA, de szellemes vagyok, igaz?

- Fujj!

 A doktornő zavartan nevetni kezdett.

- Látja Ottó, én sem vagyok tökéletes. Nagy kár. Pedig milyen jó lenne. ÉS valóban az is. HA-HA-HA. Ismét milyen szellemes vagyok.

- Fujj! Fujj!

- Jó. Jó. O.K. Gyorsan térjünk át, vagyis térjek rá, illetve át, sóval vissza. Hát nem igaz, hogy ma milyen szellemes vagyok. HA-HA-HA!

 És vörösödésig röhögte magát.

- Fujj! Fujj! Fujj!

 A háromszori fujj veszélyes dolog a csoportterápián. Rövid ismertetésképpen következzen a Szót Fujj Skála!

1 fujj=szeretünk, örülünk, hogy jól vagy, így tovább, mi támogatunk

2 fujj=unjuk a banánt

3 fujj=térj magadhoz, túllőttél a célon, ha nem fejezed be, dühbe jövünk és kidobunk

4 fujj=/ még nem volt rá példa, de a 3 fujjból következtetve ajánlatos elkerülni, hogy legyen/ dühbe jöttünk, kidobtunk. A kidobott ember pedig nem más, mint áruló, mert olyan humánus rendszerben sem találja a helyét, mint a szótizmus. Azt meg elgondolni is rossz, hogy mi várhat egy árulóra. Totális kiközösítés.

 A doktornő érezve a három fujj és a ráfüggesztett tekintetek súlyát először gyorsan magához tért, aztán pedig vissza az eredeti tárgyra, azaz Ottóra.

- Jó, jó. O.K. Tényleg ez volt az utolsó – vett egy nagy levegőt és komolyan folytatta. – Mivel mindenki bemutatkozott, csak az az egy valaki nem, akinek a kedvéért megtörtént az egész, most következzen ő.

 De mielőtt Ottó azt mondhatta volna, hogy én szerettem egy Zita nevű gyönyörű lányt, aki meghalt és aztán csalódott magányomban megpróbáltam belekapaszkodni Éva kisugárzásába, ami miatt egyre nagyobb lelkifurdalásom van, a doktornő folytatta:

- Tudja Ottó, nálunk az a szokás, hogy első alkalommal, amikor lehetőséget kap valaki arra, hogy bemutatkozzon a csoportnak, én mutatom be. Én mondom el, hogy mi a baja, pontosabban, hogy a vizsgálatok alapján mi derült ki. Aztán pedig ha új tag érkezik, vagy ha a csoportos foglalkozások céljának sikeres elérése érdekében fel akarjuk eleveníteni, hogy miért is vagyunk itt, akkor már természetesen maga mesélheti el az én verziómat. Jó? – kérdezte végül mosolyogva és válaszra sem várva, megadta a választ. – Jó! Szóval, a csoport új tagja nem más betegségben szenved, mint a péniszszegénységben. Oh, drága barátom, csoportom új, gyámoltalan nyuszija, ne vágjon olyan ijedt képet, mintha ezzel nem lett volna tisztában. Ez ugyanolyan hétköznapi betegség, mint a vérszegénység, csak ennél nem a fehérvérsejtek vörösvérsejtekhez viszonyított száma a mérvadó, hanem az egyén Szótizmus által felállított méret skálához viszonyított paraméterei. És higgye el, a kezdeti nehézségek ellenére minden jóra fordul és eljön majd az az idő, amikor hálásan gondol ezekre a percekre és megérti majd dr. Szót Vera terápiás gyógyító rendszerének forradalmian új alapelvét, azt, hogyha a személyes problémánkat mások segítségével, sőt közszemlére téve oldjuk meg, védettebbé válunk a hétköznapi esetleges összeomlásokkal szemben. Ráadásul egy olyan személyiség alakul ki bennünk és a társadalomban egyaránt, az által, hogy ismerjük egymás intim dolgait, mintha az egész valóban ősi formában egy egységet alkotva egy testként küzdene a fennmaradásért. Higgyen bennünk. Szédületes akaraterőnk van. Mindenképpen segítünk!

- Fujj!

 Ottóban az előzőek hallatán megfagyott a vér. A levegő se ki, se be. A tíz kíváncsi szempár pedig miután lehajtott fejét széttrancsírozta, nyílvesszőként fúródott bele a mellkasába. Akaratlanul is a nadrágját bámulta.

- Tudom mire gondol most! – folytatta a doktornő együttérzően – Azokra az esetekre, melyek kellemetlen, sőt, bátran állíthatom egyenesen rossz emlékeket hagytak a lelkében. De higgye el, itt mindenki hasonló gondokkal küzd. Ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.  Itt mindenki képes a problémája orvoslásával újra megtalálni önmagát. Mi csak egy dolgot kérünk öntől, ahhoz, hogy ez az eset is és velünk  együtt a Szótizmus is minket igazoljon és gyógyultan távozhasson, hogy együttműködjön. Mi mindent megteszünk! Az eredmény sikeressége csak önön múlik, ugye érti? Ugye segít?

- Ez a vég végének is a vége – gondolta Ottó. Belekapott a hajába. Jó erősen ujjai közé zárta a tincseit, majd erőteljesen, s már-már eszelősen röhögni kezdett. Nem azért, mert agyilag kikattant, ami egyébként nem lett volna csoda, és nem is azért, mert megedződött a Szótizmusban, hanem az idegesség levezetésének ezt a legősibb és legegyszerűbb módját választotta.

 A doktornő teljes odaadással figyelte az esetet és őszinte felindulással kijelentette, hogy Ottóval könnyű dolguk lesz. Máris hajlamos a gyógyulásra, mivel önfeledten nevet az egészen és az együttműködés felajánlásával sem ellenkezik. Továbbá biztosította a férfit arról, hogy szereti az ilyen betegeket és az ilyen eseteket, mint az övé. Végül vidáman megkérte a csoportot, hogy örüljenek Ottónak.

- Fujj! – Az eredmény nem is maradt el.

 Ottó pedig csak rázkódott, rázkódott és rázkódott és közben csak arra gondolt, hogy álmában lemérték és tévedtek, netán csaltak, vagy egyszerűen nem a saját kórlapját kapta vissza az újrafelvételi alkalmával.

- Ha így áll hozzá – áradozott a doktornő – a másik dolgot is könnyen tudjuk majd orvosolni. Persze felírok hozzá néhány oktatófilmet a „Hogyan építsünk rizsszemekből lakást?”, a rövidtávfutásra pedig a „Kanyargós ösvények a Margit híd egyik lábától a másikig 1-11.” és az ugyancsak a „Kanyargós ösvények” sorozatból a „Pesttől Budáig 11-t.”

 Ottónak csak ekkor esett le, hogy mire is értette az újrafelvételiztető doktornő a rövidtávfutást. Ez volt a végső bizonyosság arra, hogy összekeverték a kórlapját. Felmerült benne a kérdés, szóljon és statisztikai 10%-ká váljon, vagy nyugodjon bele az egész őrült hajcihőbe, aztán úgy döntött, majdcsak lesz valahogy…