Maxim Gorkij és a lázadó angolok

Miután Kovács elment, Ottó a rendszer nagy megelégedésére belépett a Műkedvelő Levelezők Klubjába és fél tucat nem egészen kockázatmentes levelet váltott Kováccsal, a legjobb barátjával. A szótizmus kiteljesedéséig csupán egyetlen dolog kötötte össze őket, a kutyáik, Sarman és Zuzu, aztán mégis annyi viszontagság után egymás legjobb barátai lettek.

 Most, oly sok év távlatából, ahogy Kovács ott ült a repülőgépen és a múlton gondolkodott és a szeme sarkából azt figyelte, hogy a szép, szőke, feszes mellű Fanny keze hogyan serceg a papírlapokon és milyen csodálattal nézi Budapestet még most is, amikor már szinte semmit sem lát belőle, elszomorodott. Ez a fiatal, feszes mellű lány akár a Gellérthegy egykori bálványa, aminek egy ország volt a bálványa, mennyire nem ismeri őt, az igazi Kovácsot, aki az elsők között volt és feltétel nélkül belépett a mozgalomba és, aki évekig bolyongott egyik fellángolástól a másikig és aki majdnem elsuhant az élet értelme mellett.

- Szép Szőke Hölgyem, szeretem a közhelyeket.

- Tudom, már sokszor mondta.

- Sokszor? – elmosolyodott, most szikkadt testem beesett arca, görbe orra és néhány szál haja egy kicsit szépnek hatott – És hogy miért Szép Szőkeségem, azt is sokszor elmondtam már?

- Azt még soha.

- Jobb is – gondolta és lehunyta a szemét.

 

 Ottó és Kovács egyszerű szomszédi kapcsolata a Zitához fűződő szerelem földi megszakítása után alakult át barátsággá. Azon rövid idő alatt, míg Kovács távol volt – mármint a kórházban – mindkettőjükben megerősödött az a tudat, hogy csak egymásra számíthatnak. A barátság furcsa kinyilatkozása ez, mint a szerelem megérintése. Amikor rájön az ember, hogy valami úton-módon jobban kötődik egyvalakihez, mint a többi emberez. Ezek után már egyáltalán nem úgy beszélgettek, mint előtte, mikor Ottó hiába próbálta belekötni a problémáit egy-egy mondatába. Kovács mindig lehengerelte valamivel, amivel neki sosem volt kedve vitába szállni. Szinte mindig mindenre rácsodálkozva hagyta, hogy Kovács minél jobban eluralkodjon még az ő véleményén is. Közben pedig gondolt, amit gondolt, ami csak az övé volt.

- Egyedül vagyok – mondta egyszer Kovácsnak, amikor Zitáról akart beszélni.

- Keress magadnak egy nőt!

- De nekem csak az az egy kell!

- Ugyan már, ne beszélj közhelyekben.

- Miért közhely az, ha valaki az igazira vár?

- Igazi szerelem? Na látod, ez az, amiért rajongok a Szótizmusért, mert mindent kiküszöböl, amiről csak sejlik is, hogy közhely. Csak új dolgokban hisz és meggyőződése, hogy teljes mértékben szakítanunk kell a múltunkkal, ha, mint értelmes emberi társadalom, fenn akarunk maradni. A közhelyek elcsépelik az életünket, a személyiségünket és azokat a dolgokat, amiért érdemes élnünk.

 És most a repülőn Kovács arra gondolt, vajon mit is mondhatna a legjobb barátjának, akivel barátságuk megszilárdulása után mindössze hat levelet váltott, és aki azóta is hiányzik neki – erről az egészről, ami most Magyarországon történik.

 Sok minden eszébe jutott.

- Milyen nehéz is különválasztani a józanságtól azt, amit teszünk és azt, amit tenni akarunk – gondolta. – Folyton csak futkorászunk a fejlődés után, miközben elfelejtjük, hogy jobb másodiknak célba érni, mint elpusztulni. Tönkreteszünk mindent. És keresgetjük magunkat éveken át, mire megint csak kitalálunk valamit, mert nem tudjuk kiélvezni a magunk nyugalmát. Még ki sem leheli a lelkét az egyik, már jön a másik. Rögeszmémmé válik ettől való félelem. Rögeszmémmé, mint annyi más, amit elrontottam. Úgy éreztem megfulladok itt. Összekeveredett minden, amit szerettem egy régi álkormány téveszméivel. Ha nem jöttem volna el, kiölték volna belőlem Tatjana szép arcát és Oleg hangját, amint könyveibe bújva vacog a padláson és siratja a balerinát. Nem bírnám elviselni annak a szobának a látványát, ahol Zuzut és Sarmant halálba kergettem a seggsisak korszakalkotó ötletével. És ahol kitaláltam a vizeletcsempészést, ami miatt Ottót, a legjobb barátomat elvitték. Tetves protokoll program, még hogy ezen a házon avassam fel a saját emléktáblámat. Gusztustalan! Ma már az egész szótizmus nevetséges kuriózumnak hat, mégis jóval drámaibb volt, minthogy manapság reggelente késik a posta és a King Béla’s restaurantban nincs Béla-tölcséres fagyi és elfogyott a bél nélküli málnás kenyér. – Kinyitotta a szemét, kinézett a repülőgép ablakán és azokat a nagy légifolyosóra szerelt hirdetéseket nézte.

 A titkárnője, a szép szőke Fanny, mint mindig most is együtt érzett vele. Nagy dolog annyi idő után megdicsőülve hazatérni, gondolta a feszes mellű, fiatal lány, módfelett megható, ha az embert végre a saját hazájában is elismerik.

 A gép tovább suhant, Kovács kivette a levelet a cirádás borítékból újra  és újra átfutotta, aztán arra gondolt, ha halott lenne, az urnája kapta volna meg ezt a nagy megtiszteltetést. Pedig Isten látja lelkét, nem akar hazai földben nyugodni. Mihelyst visszaérnek Londonba írásba is foglalja, hogy angol földben akar nyugodni, abban az angol földben, ami annak idején befogadta. Igen, azt akarja, hogy azok a hantok takarják be, amik biztos talajt nyújtottak neki. Ő nem kertel, őszinte. Nem tudja megbocsátani azt a sok képmutatást, ami a szótizmus után beleitta magát a hétköznapok minden percébe. Kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy a holttestét kiszakíthatják majd a drága London ködfátylából. Milyen furcsa is magyarnak lenni, hát még híres, kormegtévesztett magyar hullának. Kiabálják csak, hogy nem vagyok igazi hazafi, kiabálják csak. Tiszta a lelkiismeretem, én mindig az igazat írtam, csakis az igazat és keményen fizettem érte.

 Elővette a jegyzetfüzetét és a következőket írta fel: „Nem is az a baj, ha hasonlítani akarunk, csak legalább az intenzitás mértékét mérjük fel józanul.” Húzott egy vonalat és aláírta: „Ha hamarabb felismertem volna az írói képességeimet, korszolga lettem volna. Köszönöm neked, akárki rendelte így – ezt aláhúzta és nagybetűkkel föléírta, hogy ISTEN – hogy nem így történt. A szép, szőke Fanny közben befejezte az iratok rendezgetését és betakarta Kovács reumás lábait.

 Ez a mozdulat, ez a finom puha kéz és a feszes mellek ellentéte, ugyanazt az ellentmondást idézte fel az öreg író szemében, ami az egész életét végigkísérte. És végül mégis győzött és a kéz végül mégis, fiatalsága ellenére olyan volt, mintha máris anya lenne. A Diktátorok könyve megszabadította a lelkiismeret-furdalástól. Hiszen megcáfolhatatlan elfogultság nélkül írta meg a szótizmus történetét. És nem állhatott az egész mozgalom alapvető jó szándékáról is szólni, illetve túlzások nélkül elemezni Szót Vera társadalomra gyakorolt elmebetegségét. A kötet megjelenése a vártnál nagyobb sikert aratott Európa legtöbb országában és szinte törvényszerűen óriási ellenfogadtatásra talált Magyarországon. A restauráció pálfordulói nem tartották elég bűnbak-keresőnek. Az akkori felfokozott indulatok kevésnek ítélték, sőt, egyenesen szót párinak és a „diktatúra” dicsőítőjének. És hogy miért? Hát persze, hogy könnyebb volt hónapokig egy könyvön lovagolni, mint az emlékekben kotorászva felfedni és beismerni azt, amit a néhai szótizmus iránt éreztek és most annyira szégyelltek, a józan ész korlátlan butaságát. Kovácsot meghurcolták, kis híján hazaráncigálták és börtönbe zárták, könyveit pedig könyörtelenül betiltották. És most ennyi évvel a restauráció után, amikor már olyan öreg, hogy menni sem bír, kis glóriát fonnak a feje köré és a végletekig felszépítve a dolgot, már nem is nagyon tudva az eredeti okról – de ez most divat – körbeudvarolják, mint egy hortobágyi szűzlányt a betyárok.

 Miután Ferihegyen leszálltak a repülőgéppel és a szép szőke Fanny utasításait betartva a lehető legnagyobb óvatossággal ide-oda cipelték, folyton azt kérdezték tőle, hát nem ez a legnagyobb elismerés, amit egy hazánkfia kaphat, onnan ahonnan származik? De, értették minden alkalommal és buzgón tették fel a következő kérdésüket a sunyin hunyorító Kovácsnak. „EH!” Ez volt az ő leheletfinom elégtétele. Aztán, amikor egyik este a legnagyobb támadója őszinte bocsánatkéréssel megszorította reszkető, szikkadt kezét, azt mondta: „A lényeg bennünk van, a kerek betűk hasában és mögöttünk a látást adó, fehéren maradt részeken.” Az egykori támadó és írótárs egész éjjel ezen az egy mondaton gondolkodott és attól a perctől kezdve, ahogy megértette, soha többé nem írt egy sort se.

 

- Szép Szőke Hölgyem, elmondtam már magának azt…

- Nem, még nem mondta…

- Még soha nem mondtam el magának?

- Még soha!

- Milyen szép maga!

- Ezt már sokszor mondta.

- És azt még soha?

- Még soha!

- Ott álltam a tátongó üresség közepén és azt mondtam, de hát akkor még nem is volt szótizmus.

 Erre azt mondtam:

- Mindig is a nemzeti öntudatban volt, a nemzeti öntudat pedig folyamatosan ferde útvonalon járt, mert nincs abszolút egyenes, nincs abszolút egyenes, csak tökéletes.

- De hát, ha van tökéletes, akkor egyenes és ferde útvonalak nélküli nemzeti öntudat is van.

 Elvigyorodott és megkérdezte:

- Tudod mit jelent az abszolút?

- Teljes, tökéletes.

- Nem.

- Semmitől sem függő, korlátlan.

- Nem.

- A relatív ellentéte.

- Nem. Még egy lehetőséged van.

- Nem mondom ki.

- De! Mondd ki, tudom, hogy tudod mit akarok hallani! Mondd ki! Gyerünk, mondd ki!

- Nem mondom ki! Soha nem mondom ki, soha a büdös életben nem mondom ki. Inkább egyensúlyozok egész életemben,

- Szép Szőke Hölgyem, 96 éve, 96 éve.

 Fanny tudta, hogy jóval kevesebb, de ha végig nézett rajta és látta a testi szenvedést, ő is 96-nak látta. Mindenki 96-nak látta. Mindenki mindenkit 96-nak látott. Az egész ország hirtelen beleöregedett a tapasztalásba, a szótizmus hazugságaiba. Az egész értelmetlen gyorsaságba.

 Csak a tizenévesek maradtak tizenéveseknek, mert közülük sokan a TV-iskola ellenére is tinédzserek maradtak. Szerelmesek, focirajongók, könyvimádók, zene élvezők és filmszakértők, igazi tinédzser generáció, akik ugyanúgy ismerték az értékeket, mint valamikor a szótizmus előtt a szüleik és a nagyszüleik,  és akik ugyanúgy olvasták Petőfi verseit és az Asszony a frontont és Kovács könyveit, mintha saját szerelmükkel kellett volna számot vetniük és akik ugyanúgy eltűntek, mint az ellenálló felnőttek, akik gyerekfejjel ugyanolyan szörnyű halált haltak, mint az ellenállók és azok, akik akaratukon kívül eltévedtek az imádott rendszerben, a tökéletes világban, a szótizmusban, és ezek a gyerekek látva ezt, egy-kettőre felnőtté váltak, mint Kovács utolsó könyvében, a Dicsőségünk fényében, amit róluk írt, az emlékükre, mindannyiunknak szánva, tisztelete jeléül és akiket a mindent megért, tapasztalt, pálforduló felnőttek ugyanúgy kiszorítottak saját életük irányításából, mint a könyvbelieket, mert csak tinédzserek voltak, tinédzserek, éretlenek, olyan éretlenek, akik ugyanúgy értékelték a történteket, mint saját fontosságukat és akik nem akarták elfelejteni, hogy velük is megtörténhet bármi, bármikor, ha nem figyelnek oda és akik szót emeltek még akkor is, amikor tudták, mindig lesznek új, várva várt izmusok, még akkor is, ha a legtökéletesebb földi paradicsom illúziója, a szocializmus éppúgy megbukott, mint most a szótizmus, de akik reménykednek valamiben, abban, hogy az emberi értelem személyenként nem is mindig, de összességében mégis csak kezelni tudja ezeknek a történelmi szükségszerűségeknek a tündökléseit és bukásait, és akiket ezért a felnőttek leintettek, ezért a reményért, pedig csak megpróbálták tudatosítani bennük, hogy teljesen természetes, ha generációs különbségeikkel ítélik meg szüleik és nagyszüleik szótizmus iránti rajongását.

- 96 éve, 96 éve, Ottó erre azt mondta, hogy mindannyiunknak megvannak a maga bölényei. Az enyém ez, Szép Szőke Hölgyem! Állandóan azt vágták a fejemhez, hogy szótista voltam, mintha ők nem lettek volna azok. De én legalább nem tagadtam le. Vezekeltem, keményen, fájdalmasan, magányosan… És mostmár csak egyet szeretnék, azt, hogy azok a gyerekek, akikről írtam, tudja, az utolsó könyvemet, azok, ha esetleg nekik is jön majd egy új paradicsom, egy új illúzió, egy új megváltó, egy új eszme, az utánuk jövő generáció is azt hangoztathassa majd, hogy az emberi értelem, a józan ész összességében tudja kezelni a történelem szükségszerű tündökléseit és bukásait. Ezt szeretném, ezt az egyet, hogy mindig tudják kezelni, addig, amíg lehet… mindig tudják…

 A szép szőke Fanny letörölte a magnószalagot, értéket adott Kovács bizalmának, és a repülőgép a reklámfilmes légifolyosón csak suhant tovább. Egy férfi repült el mellettük egy sportrepülőn, pontosabban több ezer sportrepülőn és az illata illúzióját húzta maga után, férfias, merész illatát, mintha Fanny valóban érezte volna, mintha bárki érezte volna a valódi repülőgépben, ott fenn a magasban, amint már szintén meghódítottak, és ahol épp úgy nem lehetett kinézni már az ablakon, mint a földi járművekből, anélkül, hogy ne reklámtábla ütközne rögtön az ember szemébe.

- A folyosón bolyongtam – a szép szőke Fanny figyelt, a sportrepülős férfit már rég elhagyták, megpróbált mindent megéretni, bár Kovács elbeszélése egyre összefüggéstelenebb lett, a lány megpróbálta egymáshoz illeszteni a régi és az új vallomás-foszlányokat. – Nem találtam a a kórtermet a nagy összevisszaságban. Elhaladtam egy nyitott ajtó mellett, bekukkantottam. Egy 2x2 méteres zuhanyzógép volt benne. Alaphab, hideg-meleg víz, szárítás, standard szivacsolás, maxi narancsbőrözés, extra balzsam masszőr, extra mindent bele, időtartam 2 óra hossza. Akkor próbálták ki. Az alany egy nyolcvan éve öregember volt. A rokonai büszkén tolták be a kíséreti szobába és, mintha cirkuszban lettek volna, tapsoltak az idős testnek. A hab teljesen eltakarta, csak a szája látszott ki, valamit mondott, aztán köhögött, prüszkölt és elesett. Az örökséget, amit rájuk hagyott, a tusológép tökéletesítésére utalták át. A gyerekek, az unokák, a dédunokák – aki még csak mosolyogni és gügyögni tudtak – büszkén vették tudomásul, hogy a gép tökéletesítése után az új prototípusnak Jenő-bácsi-tusológépe lesz a neve. Higiénia, hab és az ember meg sem érintheti magát a saját kezeivel.

 Aztán a társalgóban ültem. A 1001. számú másodpercben – mert számoltam a másodperceket – megjelent egy takarítónő. Már csak egyedül voltam ott, mindenki más visszament a kórtermekbe, A takarítónő rám nézett és azt mondta:

- Maga a hatodik.

- Milyen hatodik?

- Hát a hatodik. Egyértelmű, nem?

- De – mondtam. Majd újra számolni kezdem a másodperceket, e a 116-nál abbahagytam. A gondolataim minduntalan elkalandoztak. Én is lehettem volna. Én is elcsúszhattam volna és én is meghalhattam volna és már jónéhány perce Sándor-tusológépe néven folytatódna a pedigrém. A végrendeletem! A fejlesztéseikre nem szabad íratnom! Senkire! És milyen hatodik, gondoltam. Amikor én mindig a tizedik voltam. Én a tízes számú vagyok. És hol? A fürdésnél? A vizsgálatnál? Az ebédnél? Aztán megértettem.

- Tudja miért van itt?- kérdezte a takarítónő.

- Hát persze, a vizeletcsempészés miatt.

- A vizeletcsempészés miatt?

- Vagy nem?

- De.

- Már majdnem megijedtem!

- Akkor maga áruló!

- Nem, nem vagyok áruló – mondtam dacos gyerekhangon. – De akkor már elment és én is elmentem. Tudtam, hogy beriasztja a rendszert. Szerencsémre addigra már az öreg miatt is beriasztottak és a kettős riasztás dupla rendszerhibát okozott. Mindenkit levittek, én egy eltávos papírt kaptam, valaki pedig az enyémet és ki tudja mi történt vele.

 És mi az az egyértelmű és mi az, amit mindenki félreértelmez?  És mi történik, ha az ember menekül és egy ismeretlent feláldoz és ki hivatott ezt elrendelni? Most már tudom!

 És a repülőgép csak suhant tovább és a szép szőke Fanny látta, amint a bikinis lányok lekerülnek a légifolyosóról és újra láthatóvá válik a föld.

- Nézze csak, leszerelik a dudákat!

 A szép szőke Fanny elképedt.

- Mit gondol, bejött ez az egyet fizet, kettőt csinálok? A magáé ugye igazi?

- Igazi.

- Magában nem lehet csalódni.

 A szép szőke Fanny elmosolyodott, Kovács pedig tovább folytatta:

- És most azt kell mondjam Tatjana, a hideg padlásszoba és Oleg, a csontszínű, a csontszínű karmesteri pálca és az a töméntelen sok gyönyörű hosszú mondat, Maxim Gorkij, a Direktorok és a többi. A művészet, a millió apróság, a ripacskodás, mindaz, ami szükséges a tálentom felszínre kerüléséhez, a fellángolások, a pirulások, a lenézés, érti, Szép Szőkeségem?

- Igen.

- És persze, penge éles tánc, a szakadékszéli értelem megőrzésére. Ez a józan érzékenység, ami az egészet elválasztja az őrülettől. Érti, ugye? Hasznossá akartam tenni magam. Hasznossá, Szép Szőkeségem! Mindent megpróbáltam. Eladtam volna magam egy elismerő fejbólintásért, hogy végre halljam, jól csináltad. De mindenhol kudarcot vallottam. Fél életemben azt hittem mindenhez értek, csak ahhoz az egyhez nem, amihez tényleg igen. Be akartam bizonyítani, hogy igenis okos vagyok. Kurva okos. – A szép szőke Fanny erre a kijelentésre megremegett és még 0jobban megszorította öreg bálványa kezét. – Egy-egy kudarc után, mintha mi sem történt volna, újra belekezdtem valami sületlenségbe. A KER II-III. után is, amikor kiírtak egy új pályázatot egy festékkeverő intézmény vezetőjének, és én hirtelen nagyon nagy érdeklődést kezdtem mutatni a festékkeverés iránt. Gyorsan összevásároltam néhány szakkönyvet, sőt, még az iskolai kémiai könyveimet is előkerestem és belevetettem magam az olvasásba. Azt hittem a KER II-III-at már rég elfelejtette mindenki – én nagyon el akartam – és engem választanak, de ehhez ki kellett iktatnom a vizeletmérőmet, mert Rózi nénikémtől örököltem, a szót skála megengedett értékénél többet vizeltem és ez kizáró ok volt a pályázatnál. Máig nem jöttem rá miért. De akkor teljesen normális dolognak tartottam és nem is törődtem vele, mi köze lehet egy kétszemélyes mini festékkeverő üzem vezetésének a sűrű vizeléshez.

 Szégyellem magam, Szép Szőkeségem, szégyellem. „Így kellett történnie. Mindennek így kellett történnie, ahogy történt!” És ezt épp ő mondta, Szőkeségem, épp ő, aki azt az egyetlen dolgot vesztette el, amit a legjobban szeretett. Szerelem. Hogy szerette! Hogy szerette! De kétféleképpen semmi sem történhetett. Azt mondta nincs olyan, hogy „ha”, mert ami egyszer már megtörtént, az megtörtént, és ő…. elveszítette…

 A szép, szőke Fanny mindent megértett.

- Aztán ott ültünk a régi Puskinban, azelőtt engedtek ki a kórházból. És aztán megkérdezte, hogy miért pont Maxim Gorkij és a lázadó angolok? Hát – mondtam. – Csak neked árulom el az igazat, és most magának Szép Szőke Fanny. Egész egyszerűen, amikor éjjel a konyhában ültem és két korty kávé lenyelése közt voltam, kitaláltam és arra gondoltam, milyen jól hangzik. Aztán pedig, amikor jobban belegondoltam rájöttem, hogy életem egyik legzseniálisabb ötlete. És az angolok hagyománytisztelők, nem esnek hasra mindenféle kétes világ megváltó eszmétől. Igen, azok a hosszú, hosszú leírások, mint az elnyújtott hófödte sztyeppék.

- És miről fog szólni? – kérdezte.

- Maxim Gorkij első és egyetlen utazása a mai Londonba. A maiba Szép Szőkeségem, tudja mit jelent ez? A mai Londonba, amit akkor még nem is láttam, csak elképzeltem, épp úgy, ahogy ma látom.

 A szép szőke Fannynak kikerekedett a szeme, amikor meglátta az összefüggéseket.

- Maxim Gorkijt egy elképzelt történet szereplőjévé tettem, körbehurcolom a Trafalgar Squaren, a Buckingham palota előtt, beöltetem egy előadásra a Covent Gardenba és a végén egy gyönyörű skót nő alázatos pillantásával kifeszíttetem a Big-Ban óramutatójára. Kelet és Nyugat! Szellem és Technika! Jelen és Múlt! Való és valótlan drámai találkozása! Fülsüketítő sikolyok és merénylők! Géppuskaropogás és Maxim Gorkij angyalok szárnyán hull alá a forgalmas London valamely utcáján, ahol teste sarlatánok martaléka, szelleme pedig drámám elnyűhetetlen igazsága marad!

- Dráma?

- Szatirikus dráma.

- Hogyhogy szatirikus dráma?

- A keret a mienk, a történet fantázia. Difficele est satiram non scribere. Nehéz szatírát nem írni a sok ferdeség és balgaság láttán. Ezért kellett mindezt végigélnem és a saját bőrömön megtapasztalnom azt az egész átkozott szótizmust. Így lettem én mostanra Maxim Gorkij a saját drámámban a magyarok, azok a magyarok, akik nem pannonizálódtak pedig az angolok, a lázadó angolok, és még sorolhatnám. Jó, mi?

 A gép csak suhant. Kovács odafordult a szép szőke Fannyhoz és azt mondta:

- Sokszor gondoltam arra, inkább szenvedtem volna valamelyik háború lövészárkában férfiasan, minthogy ott szatirizáltam magam azzal a sok hülyével meg a feltalálóságommal. De erről már lekéstem. Erre Ottó azt mondta: „Én szerelmes vagyok, nagyon. Sokszor úgy érzem ez az érzés már annyira intenzív, hogy nem lehet valóságos, hanem valami földöntúli, valami angyali, sugárzó és tiszta, olyan kristályszerű. Nem is tudok mást mondani erről, mert ez olyan egyszerű és kétségek nélkülien természetes. ÉS ő is szeret engem. Tudom. Még most is. Mondta is, láttam is rajta és, és ez így van.” És én erre újra a drámáról kezdtem el beszélni, mert láttam rajta, hogy rögtön elsírja magát és nem akartam, hogy… És ő ezt tudta… És tudom, hogy hálás volt ezért nekem.

 Szép Szőkeségem, a világ szuperszónikusan fejlődik, de a legjobb dolgok még mindig a legegyszerűbb helyzetekben jutnak az ember eszébe. Ott ültem a konyhában, kávéztam, bámultam magam elé és egyszer csak a semmiből előtűnt ez a gondolat, Maxim Gorkij és a lázadó angolok. Hirtelen őrült nagy késztetést éreztem, hogy elővegyek egy papírt és egy ceruzát és épp úgy papírra vessem, mint annak idején a Tatjanát, ahogy elhagyott. Borzasztóan tetszett. Aztán, akárcsak a cím, a semmiből előtűntek a szereplők és a helyszínek és az egész történet. Észre se vettem és  leírtam a saját tapasztalataimat a szótizmusról. Látja Fannyka, ilyen egyszerű ez! Semmi ördöngösség nincs benne. Először jól hangzott, de nem értettem, utána gondoltam és ez lett belőle, itt ülünk ezen a gépen és megyünk hazulról haza. Ez is nagyon egyszerű. Pedig ott a Duna, meg a hidak, meg a könyvtárak, meg a csodás magyar irodalom, meg még mi minden, amit most is épp így szeretek, mint régen.

 A gép csak suhant. London tüllszoknyája, a drága ködotthon egyre feljebb emelgette a szegélyét. A csatorna elvágta őket Európa Fanny-szépségű örök-feszes testétől.

- Tatjana! Nagyon hasonlít rá! Pont olyan, csak maga mindig itt ül mellettem! Hogy elhagyott, milyen egyszerűen, pedig hogy szerettem. Tudja mit írtak odahaza róla, hogy az az írás a szótizmus leheletfinom imádata. A fenét! Akkor még nem is volt szótizmus, amikor az a gyönyörű orosz lány elhagyott.

 És a gép suhant tovább, mintha soha többé meg sem állna, csak belehasítaná a levegőbe a Tatjana utáni örök vágyat.

 

„Ősz volt. Kijev kemény tél elé nézett. Ezt suhogta minden, a fák sárguló lombjai, a szél, a szántók felől érkező károgó nehézfekete varjak, jeges hideg levegővel burkolt szárnyaik és a karmester kezében a szellem-súlyos csontszínű karmesteri pálca.

 Oleg az operaház tetején, a padlás egyik nyílásában, a kuckóban olvasott. Hanyatt feküdt a szalmaágyon, így látható volt hidegtől összehúzódó fiatal, feszes bőrű, sovány teste. Olvasott és közben Tatjanára gondolt, arra a gyönyörű balerinára, aki tavaly hagyta el a társulatot. Oh, Tatjana, a tavasz ujjongó madara, a könnycseppek kegyes felsöprője, a szív szentimentális cárleánya, hová lettél? Miért hagytad szerelmed végső kétségek között? Így siránkozott, míg egy szépséges történetet olvasott a szarvasünővé változott lányról, akit marcona medvebőrkucsmás lovasok elragadtak apja házából és elvitték a király palotájába, ahol addig táncoltatták, míg a vér ki nem serkent a talpából. Sakkor egy falhoz láncolt medve elé vezették, aki belemart gyönyörű, galambfehér lábába.

 Tatjana, Tatjana, a színpad szél hajtogatta szépséges bimbója. Virágkehely, tüllszoknyás hattyú, mért futsz a jeges pusztákon a Volga felé?”

- Amikor utoljára levelet kaptam tőle ezt is elküldte vele, megtalálta a régi lakásomban. Zitáról írt akkor nekem és én akkor értettem meg először, mi is az írás lényege… És értelme… Az ijesztően sokszínű meglátás.

 A titkárnő, a szép, szőke, tisztességes Fanny kipillantott a repülőgép ablakán, aztán újra Kovácsot nézte. Az öreg szemek lecsukódtak és kinyíltak, szelíden járták a titokzatos szendergés eme utolsó táncát. Az ájulás nem tartott sokáig, a történet most mégis, miután a két kacskaringós szél párhuzamosan kezdett egymás felé közeledni, újra elringatta. Nem hiába Kovács ezt szerette a legjobban, mert Tatjana és Oleg mégis egymásra találtak és ez számára csak az irodalomban volt lehetséges.

- Tatjana, Tatjana, drága erdei lányka, elragadtak  lovasok – mondta a feszes keblű szép szőke Fannynak – és medvéjük marta lábadból a csontszínű pálca még mindig a karmester kezében suhog.

 Ottó megírta a levelet, odaszorította arcát az ablakhoz és hosszasan bámulta a kinti sötétséget. Csak lassan, de annál nagyobb fájdalommal érte el a bölények vágtáját.

 Most Kovács is ugyanúgy szorította az arcát a repülőgép ablakához, mint akkor Ottó és kétségbeesve kereste a saját bölényeit.

 A repülő suhant, csak suhant tovább és egy sokkal hosszabb ájulás következett.

- Ám, mikor megtörten, fáradtan és betegen Tatjana apja kunyhója felé vánszorgott egy erdei tündér szarvasünővé változtatta, hogy így kergesse őrült szerelembe a királyt, aki mulatott megcsonkításán.

 És Tatjana ott állt az ablakpárkányon, a hideg áramlott körülötte és ő nézte, nézte, csak nézte, hogy olvas a szerelme.

 A repülőgép csak suhant. Fanny keze megnyugtató volt és szép.

- Mindig azt hittem, hogy mindenhez értek Drága Szőkeségem, csak ahhoz az egyhez nem, írni, közhelyek nélkül közhelyekben. Ez az igazi művészet.

 Aztán megint Ottóra gondolt és Zitára és fájt neki, hogy soha nem beszélt Ottónak Tatjanáról, a a fájdalomról, amikor elhagyta, hátha segített volna rajta, hátha át tudta volna vezetni a tisztaságát azon a sok koszfolton, ami körülvette. És arra gondolt, hogy akkor fiatalon az ő szemében Tatjana volt Zita, Tatjana a balerina, aki a társulattal visszament Oroszországba és aki mindig azt mondta:

- Я люблю tégedet.

 Ő meg erre azt mondta neki:

- Szeretlek тебя.

 Fanny meg mindig azt mondja a szerelmeinek:

- I love you.

 Ilyen egyszerű. I love you. Neki meg mindig azt mondja, I respect you. Tisztelem. És ez olyan, mintha Tatjana ülne vele szemben és azt mondaná:

- Sanci, én szeretlek tégedet, nagyon. Я очень тебя люблю

 És az már nem is bánja, hogy senki más nem mondta neki ezt rajta kívül.

- Fannyka! Forduljunk meg, haza akarok menni!

 A szép szőke Fanny keze megremegett, London, köd és a távolban már a Heathrow körvonalai is látszottak.