Az izgalom órái

Még mindig a kórház. Hét nap múlva.

 Ottónak egész reggel furcsa érzése volt, sőt, több, mint furcsa, mivel már maga az a tény is furcsa volt, hogy egész éjjel úgy érezte, mintha összeolvadt volna benne a végtelen izgalom és a nyugalom ellentéte. Ez a megfogalmazás már önmagában is elég bizarr, nemhogy egy ottószerű földi halandó átérezze, sőt, még teljes odaadással át is élje.

 Ottó óriási jelentőséget tulajdonított ennek az érzésnek, ennek a valaminek.

- Olyan, mintha a mai nap gyökeres változást hozna az életemben – gondolta, miközben alaposan megmosta a fogát. – Csak meg kell várni és el kell csípni a megfelelő pillanatot! Ki tudja mi, de valami biztosan történni fog, biztosan, tudom.

 És ebben a pillanatban megvilágosodni látszott jó néhány dolog, ami úgy tűnt, kapcsolatban áll ezzel a titokzatos érzéssel. Ottó hosszasan méregette a pizsamája könyékig feltűrt ujját azzal a valamivel, pontosabban valakikkel  együtt, amik kilátszottak alóla.

 A következő dolog történt: Ottó a férfi zuhanyzó tükrében szembe találta magát azzal, hogy amit azon az éjszakán álmodott az nem is volt álom. A kezén három darázscsípésre emlékeztető dudort talált. Szóval ő is úgy járt, mint az a férfi abban a jópofa régi francia filmsorozatban, amikor magához tért ott füstölgött a mellkasán a nagy „F” betű , a bizonyíték, hogy az ember még álmában sem lehet biztos benne, hogy ha felébred megkönnyebbül és egy nagy levegőt véve elmosolyodik: „Áh, csak egy álom volt!”

 Ottónak határozottan kezdett elege lenni az álmokból. Nem is csoda, hiszen eszébe jutott minden, ami előző éjszaka történt.

 Egy nagy terem közepén ült, csíkos pizsamájában, három fehérköpenyessel szemben. Ezeknek a kérdéseire kellett válaszolnia.

- Tudja hol van Skócia?

- Igen. Tudom.

- Hol?

 Ottó habozott. Hirtelen összemosódott előtte Anglia és Nagy-Britannia térképe. Úgy érezte, ha egy órára a Big-Ban óramutatójára kötöznék, akkor sem tudná megmondani, melyik melyik. Van ilyen. Előfordulhat mindenkivel. Némelyik embernek az édesanyja neve nem jut eszébe, vagy éppen a saját telefonszáma. Nem válaszolt.

- Darazsat! – rendelkezett a középső fehérköpenyes. Mire az egyik biztonsági betegszállító elővett egy speciálisan kiképzett üveget és egy hatalmas csipesszel kihalászott belőle egy darazsat. Majd odalépett Ottóhoz és egy olyan mozdulattal, mint ahogy az állatokat bélyegzik meg, belefúrta a darazsat az al- és a felkart összekötő hajlatba, az pedig a fullánkját Ottó puha bőrébe.

 Ottó felszisszent, de még mindig nem válaszolt. Nem jutott eszébe.

- Darazsat!

 A biztonsági betegszállító elhajította az egyszer használatos szót darazsat és fogott egy másik döfni képes egyedet.

 Ottó felszisszent. Még mindig nem válaszolt, még mindig nem jutotta eszébe.

- Darazsat!

 Ottó a darázscsípés után majdnem elájult a fájdalomtól és már azt sem tudta eldönteni, hogy Nagy-Britannia és Anglia létezik-e egyáltalán és ha igen a föld melyik, északi vagy déli féltekén.

- Hazudik – szögezte le a középső.

- Mikor szöktették meg Maxim Gorkijt? – kérdezte a jobb szélső.

- Kit?

- Maxim Gorkijt! Tudomásunk van róla, hogy az angolok átcsempészték a határon és most valahol London utcáit járja. Igen, most éppen a Hyde park felé tart.

 És valóban a terem egyik falán egy hatalmas vásznon jelent meg egy sötét öltönyös, cilinderes, sétapálcás alak, aki a Hyde park felé tartott. Ottónak elállt a lélegzete. Felismerte Kovácsot. Az asztal bal oldalán ülő fehérköpenyes szétkapcsolta a képi összeköttetést.

- Remek! Látja? Kémlégy! Már majdnem tökélete. A cél elérésének érdekében Londonig repül, ha kell. Ottóban nehéz csatát vívtak az érzelmek. Ha beismeri, lehet, hogy árt Kovácsnak, ha nem, tovább vallatják a semmiről. Aztán mindent összevetve a WC-s meghurcoltatást a Sarman és Zuzu iránti tiszteletet épp úgy, mint azt, hogy Zita után Kovács volt az egyetlen, aki őt barátként kezelte és hogy csak ő ismeri a darab valódi származását, mégis úgy döntött, hogy mindent elmond, amit akarnak. Hátha végre kiengedik. Szabadulni akart, minél hamarabb. És biztos volt benne, hogy Kovács sem akarná, hogy itt őrüljön meg. Ártani pedig még sem árthat neki. Angliában nincs hatalmuk a szótistáknak.

- Igen! Ismerem! – mondta végül.

- Szóval beismeri a bűnrészességét. Vihetik a lézermoziba! Hátha eszébe jut még valami.

- Lézermozi! – kiáltotta Ottó – Csak azt ne! Mindent bevallok! Mindent, amit csak akarnak, csak a lézermozit ne! – könyörgött és az utolsó reménysugárba belekapaszkodva előhalászott a pizsama inge alól egy papírlapot.

- De hát nézzék meg, engem dr. Szót Vera személyesen kitüntetett.

 A bizottságnak láthatólag a szeme se rebbent az oklevél láttán. A jobb és a bal szélső fehérköpenyes mégis összekacsintott egymás után kétszer, ami a tisztesség-vizsgáló-variáció fedőjele volt. A vallatásnak ez a része meghatározó a vádlottal szemben. Hiszen itt válik el, hogy milyen tisztességgel viseltetik valaki a szótizmus és dr. Szót Vera iránt.

- Maga megőrült! – rivallt rá Ottóra a bal szélső fehérköpenyes. – Mi a fenét hadonászik itt ezzel a papírral?

- Ha kiderül – folytatta vészjóslóan a jobb szélső – hogy dr. Szót Vera kitüntette, maga meg ismeri Maxim Gorkijt, a rendszer gyalázásáért, kétszínűségért, árulásért, és a dr. Szót Vera bizalmával való visszaélésért is felelni fog. Soroljam még? Ez legalább tíz érv! Lézermozi!

 Ottó kétségbeesetten szorongatta az oklevelet és már bánta, hogy eszébe jutott, sőt, azt is megbánta, hogy egyáltalán Szót Verának eszébe jutott kitüntetni őt és legfőképp azt sajnálta, hogy egyáltalán van oklevél. Tíz érv! Tíz perc lézermozi. Rosszabb, mint egy havi intenzív kezelés. Sáskák, sáskajárás, az ember szinte érzi, hogy az a millió láb végigmászik rajta, aztán egy őrült sebességgel száguldó autó lelöki a szakadék széléről és összetörik a koponyája. Látja az elfolyó gondolatait, a boldog gyerekkort, az elrontott gyerekkort, az igazságtalanul beírt intőket, Zitát és a szerelmet.

- A múlt hónapban – vette át a szót ismét a bal szélső fehérköpenyes – elég sok ilyen oklevelet kiosztottak, mert magasabb körökben zavargásoktól tartottak, úgyhogy nyelje le, vagy dugja a nadrágjába, vagy ahova akarja, csak tüntesse el.

 Ottónak ekkora és főleg ebben a vészhelyzetben már egészen szótikusan forgott az agya és arra gondolt, ha a nadrágjába – akár az elejébe, akár a hátuljába – teszi egyértelműen gyalázatot és tekintély-rombolást követ el. Ha megeszi, ez eleve rossz példa, mert meg se bírja, de ha mégis, amilyen peches még kiütköznek rajta a betűk és élő oklevél lesz belőle. Más megoldást nem találva, fogta és berakta az inge alá.

- Vihetik! – utasította a biztonsági betegszállítókat a középső fehérköpenyes. – Vissza a szobájába! A következőt!

 Ottóval szinte még ki sem értek, amikor már behozták a következő pácienst. A jelképes hűség eskü, a megszakíthatatlan odaadás a szív elé helyezett papírlap, a pajzsként tisztelt egységes rendszer, sikeresen átsegítette Ottót a tisztesség-vizsgálaton.

 A nő, akit behoztak véres volt és dagadt vállú. Az arca Éváéra emlékeztetett. A feje kopasz, az arcbőre pedig puffadt volt, de hogy ő volt, vagy nem. Talán igen, talán nem. Ottó nem volt biztos benne.

- Nézzük csak a vádpontot. Ön tagja az EKIT O.T.-nek?

- Nem!

- Kapcsolatban áll velük?

- Nem!

- Akkor miért evett 24-én, szerdán délelőtt 10.08-kor EKIT O.T. csavarokkal összeszerelt gépben készített pattogatott kukoricát?

- Mert éhes voltam!

 Ottó eztán már semmire sem emlékezett, a megválaszolatlan kérdések sokasága pedig egyetlen vissza sem fordítható áradattal tört ki belőle. És mintha egy egész életen át erre az egyetlen, mindent elsöprő pillanatra várt volna, odaállt a fürdőszobai ellenőrző kamera elé és kifakadt:

- Még van pofátok azt kérdezgetni, hogy mit tudok az egészről! Elmondom, hogy mit tudok, mert kurvára kikívánkozik belőlem. Először gürizzek, mint egy állat, hogy az A szektorba kerüljek, Zita közelébe. Tudjátok hány kurva lámpaernyőt terveztem ezért? Vagy hét-nyolc százat, mindegy. De mire elkészítettem életem eddigi legjobb tervét, jött ez a kecskelábú Szót Vera és az egész világot a feje tetejére állította. Az emberek meg, mint a birkák mentek utána. Bee, bee – elkezdett bégetni. – Zabálják azt a kemény, pozdorja ízű bél nélküli kenyeret és még azt mondják, hogy finom. Csak éppen beletörik az ember foga. A kutyámat javítóintézetbe kellett szállítani, mert az a négylábú, barbár élőlény le merte hugyozni a bokrokat. Nem mintha több ezer évre visszamenőleg az ősei nem ezt csinálták volna. Ez a szótgondviselés dicsőséges modernkori hálája, amiért annak idején hagyták magukat domesztikálni? ÉS miután megdöglött rámfogták, hogy vele éltem, mert sokat pisilek, pedig csak a szomszéd eresztette a felesleget az én mérőmbe. Abba a kibaszott állatvédelmi zabaprogramba is belefogtatok, Zitát mégis elragadta egy medve! Csesszék meg a hülyeségeiket! Aztán még azt is megérem, hogy Szót kitüntet. Ez az egész szótizmus az évszázad, nem, az évezred vicce. HA-HA-HA! Sőt, az egész szaros mozgalom az univerzum balekbolygójának a legújabb és a legnagyobb szopása! – Előkapta az oklevelet és apró darabokra tépte. – Nesze neked kitüntetés! Méghogy az ellenség kézrekerítője! Aztán meg idehoznak és ország-világ elé teregetik a gatyagondjaimat! DE azt is megmondom, hogy hála az istennek a micsodám se kicsi és soha nem is voltam rövidtávfutó! Meg ez a Maxim Gorkij és a lázadó angolok! A tököm is tele van a kórházatokkal! Arra is rájöttem, hogy az egész kibaszott terápiás csoport meg a szerelmi csalódás csak merő álca! Hülyítés! Aha, éjszakai vallatás, a sikeres terápia érdekében. Lézermozi! Darázsfészek! Kurva jó! Szarrá röhögöm magam! HA-HA-HA! Megmondom azt is, hogy Kovács csinálta a legjobban, lelécelt és megírta a darabját. És még azt is beledumálom a lencseszájú pofátokba, hogy ez a ti kibaszott nagy szótizmusotok nem más, mint egy nagy rakás szar! Ezt kapátok ki! – rázta az öklét.

 Megnyugodott és néhány pillanatra borzasztóan könnyűnek és boldognak érezte magát. De csak néhány pillanatra, mert mint ahogy a Maxim Gorkij és a lázadó angolokban Kovács megfogalmazta: „A pillanatok is amolyan olcsó széptevők, ha kettő netán beteljesedik és boldogít, biztos lehetsz benne, hogy  a harmadik mindenképpen megdöglik. Élvezd ki azt a kettőt, mert egy-kettőre elmúlik!”

 El is múlt. Ottó szemei a mosdókagyló feletti kijelzőre tévedtek. A következő szöveg vibrált rajta: „Vészhelyzet! Bögi, az orvosi kar kedvenc darazsa elszökött! Vészhelyzet! A rendszer 15 perce darázskeresés miatt hiba alatt! Mindenki az újrafelvételibe!”

-        Elegem van! – üvöltötte Ottó – Elegem! – és beverte a tükröt.

 

 

 Szótlanul ült az újrafelvételi osztályon. Kiégve üresen ingatta a fejét jobbra-balra, de semmi sem történt. Mi is történhetett volna? A névsorok, a betegségek, a gyógykezelések megint úgy összekeveredtek, mintha egy hatalmas gömb alakú tartályba kerültek volna, amivel a nap, a föld és a többi bolygó kiütősdit játszanak.

 Mindenki várt türelmesen, vagy kevésbé türelmesen. Most az újraosztás annak ellenére, hogy természetesen most is minden betegnek részt kellett vennie az elbeszélgetésben, alig öt óra hosszáig tartott. Ottó csak a vége felé került sorra, így bőven volt ideje végiggondolni az egész idétlen napot és hogy mindez része-e annak a furcsa érzésnek, ami reggel a hatalmába kerítette.

- A gondolkodás az egyetlen kiút. De jegyezd meg Ottó, a miérteken nem szabad gondolkodni, a hogyanokon viszont kell, muszáj, szevasz! – nyújtott kezet egy húsz év körüli fiatal srác. – Olvasd el, aztán kapd be! Elolvad a szádban. Vologya küldte.

 Ottó szó nélkül engedelmeskedett, aztán minden erejét megfeszítve megpróbálta régi ismerősként kezelni ezt a titokzatos idegent. Szerencsére akkora volt a nyüzsgés ebben az abszolút rendszertelen rendszerben, hogy senki sem figyelt rájuk.

- Hogy kerültél ide haver? – kérdezte Ottó.

- A suliban kérdőíveket töltöttük ki. Az egyiken ez állt: „Mit tartasz az emberiség legnélkülönözhetetlenebb és legnagyszerűbb találmányának?” És én azt írtam, hogy vízöblítéses WC-t. Persze mindenki azonnal kiakadt, még az igazgatóiba is behívtak.

- És, mi történt?

- Azzal jöttek, hogy biztos van valami lelki problémám, mert ugye azért ilyet mégsem lehet írni. Ha mondjuk műholdvevőt, televízióz, videót, vagy rádiótelefont írtam volna, O.K., de így! Azonnal beutaltattak.

- Nem védekeztél?

- Dehogynem! Azt mondtam nekik, képzeljék el magukat rádiótelefonnal a kezükben, miközben az árokparton guggolnak.

- Elég muris.

- Szerintem is. De ők nem így gondolták. Sürgősségivel küldték be. Szerencsére nem vagyok egyedül, mert egy ismerősömet is behozzák…

- Őt, miért?

- Az egyik rajz órán, művészeti gimnáziumba jár és ő is Túlélő tag, azt találta mondani, hogy szép a férfi test. Gondold el, perverzitásra való hajlam van a kórlapján és a prüdériai osztályon van. Kúrálják, de még hogy! Nyakig begombolt, talp alá érő ruhákban járatják, erkölcstani órákon kell részt vennie és maximum értelem, semmi sex filmeket néznek a politikáról, természetről és technikáról. Mesélte, hogy az egyik természetfilmben halak ikrázását mutatták, mire az egész személyzet fejvesztve rohangált a rendszerhiba miatt, ők pedig kaptak még három hetet.

- De hát ott nem is…

- Hiába, külső megtermékenyítés a párzási folyamat neve. Ezeknek még a beporzás is erkölcstelen.

- Ezért a semmiségért kaptak még három hetet?

- Aha.

- Őszinte részvétem. De ugye nem perverz?

- Persze, hogy nem. Olyan ártatlan, mint egy hópihe, csak mindig kimondja, amit gondol és szépnek tarja azt, ami szép. Ilyen egyszerű nekünk és ilyen bonyolult minden szótistának. Az én számból például borzasztó jópofán hangzott volna, ha azt mondom: „Szép a női test! Csodaszép!”, mert mindenki tudja, hogy odáig vagyok érte. De mivel ő lány, ráadásul szende is, azt hitték, ha nem avatkoznak gyorsan közbe, kirobban belőle, a legelfojtottabb nimfomán fájdalom. Kész röhej! Csak mert nem illik ilyet mondani! Furcsa, kefélhetsz bárhol, bármikor, bárkivel, bármennyiért, csak ne dumálj ilyeneket, főleg akkor, ha nő vagy, mert perverznek nyilvánítanak. Álszent tetvek! – vett egy mély levegőt – Bocs, egy kicsit elragadtattam magam, de ha arra gondolok, hogy azóta is itt mossák az agyát!

- Mi?

- Ja, nem úgy, csak próbálják kikúrálni belőle azt, ami nincs is.

- Értelmetlen eset, mint a mienk.

- Melyik nem az? És tudod mi a legröhejesebb?

 Ottó megrázta a fejét.

- Amióta itt van egyre jobban háttérbe szorul a szendesége. Rothadt idióták! Teljesen kifordítják az ember személyiségét, a személyes problémátlan problémáival együtt. Ez a tegyük jobbá életünket, nem más, minthogy tegyük közszemlére a magánéletünket. Na meg gyógyítsuk ki a személyt és a társadalmat az ősidők óta természetes dolgokból. Szerintem ez az, ami súrolja a perverzitás határát, nem Kriszti kijelentése.

- Akkor gyertek velem ti is! – lelkendezett Ottó.

- Nem lehet, Krisztinek eltört a lába.

- Itt?

- Aha, rálépett a ruhája szegélyére és leesett a lépcsőről. Nem hagyhatom itt. De mihelyst jobban lesz, mi is megyünk.

 Egy darabig hallgattak, aztán a fiú megkérdezte Ottót, hogy került ide.

- Csalódásom van.

- Milyen?

- Szerelmi. De egy újrafelvételi alkalmával kiderült, hogy túl kicsi és kitűnő sprinter vagyok.

- Megmérték?

- A fenét. Megbízható a „kartonom”.

- Elvesznek a részletekben, mintha az élet nem lenne más, mint egy kibaszott nagy börleszk.

 

 Rendelő. Ottó épp most került sorra.

- Én csak egyet akarok! – kiáltotta szenvedélyesen. – Egyetlenegy dolgot! Csakis egyet!

- Hallgatom – mondta a doktornő nyugodtan, miközben kritikus szemmel vizsgálta a minden idegszálával megfeszült beteget. – Hallgatom, mondja bátran. – És levette legújabb típusú, áramvonalas, Züm-Züm szemüvegét.

- Én csak egyet szeretnék. Egyetlenegy dolgot, bár tudom ez a körülményekhez képest szinte lehetetlen. Én mégis szeretnék beszélni valakivel erről.

- Igen?

- Én egyet akarok…

- Mondja bátran, hogy miről szeretne beszélni, hallgatom.

- Vissza szeretném kapni az életemet.

- De hát maga él. Nem halt meg, csak egy kis pihenésre van szüksége. Ez itt nem a mennyország, bár annak is nevezhetnénk. Mi itt azért vagyunk, hogy enyhítsük a fájdalmat, amit azok a csúnya sejpes beszédhibák okoznak önnek.

 Ottóban majdnem meghűlt a vér, ha nem sikerül a terve még a végén logopédiára kell járnia. Szép kis kartonnal párosították már megint össze. Elhatározta, hogy nem adja olyan könnyen.

- Azt hiszem félreértett. Én a régi életemet szeretném visszakapni.

- Áh, most már értem. Nem lesz semmi baj. Ha minden jól megy és az az árnyalatnyi z-zönge is eltűnik a k betűkről néhány hét múlva kiengedjük és visszakapja a régi életét. Sőt, a szótizmus jóvoltából számos új, csodálatos dolgot is felfedezhet a társadalomban, amelyek mindnyájunk épülésére szolgálnak – mondta a doktornő és barátságosan rámosolygott.

 Ottó legszívesebben a falat kaparta volna. Nem hitte, hogy ilyen nehéz dolga lesz. Meghökkentette ez a fanatikus elszántság. Szembesülnie kellett azzal a sajnálatos ténnyel, hogy vannak, akik nem képesek belelátni egy-egy helyzet abszurditásába és makacsul ragaszkodnak az egekig felmagasztalt eszmék tökéletességéhez és örökké tartó létezéséhez, és ezt a hitet anyatigrisként védelmezik és dicsőítik az utolsó, elaszott pillanatig.

- Azt hiszem megint csak félreértett! – kiáltotta Ottó – Én a még régebbi életemet szeretném visszakapni.

 A doktornő arcáról lefagyott a mosoly.

- Hogy mondta?

- Vissza szeretném kapni a még régebbi életemet.

 Bejött! A kórlap eddigi üres rubrikái és szabad helyei rohamos gyorsasággal beteltek. Az ajtóban megjelent két biztonsági szállító, azaz két Dupla-B.

 

 A pszichiátria már zsúfolásig megtelt. A folyosókon is alig lehetett mozogni. Ottót már az ajtón sem tudták bevinni. A közvetlen közelükben egy kertész nadrágos férfi felemelte a viráglocsolóját:

- Szevasz virág, meglocsolhatlak?

- Meg – mondta Ottó és nyugodtan tűrte, hogy az üres locsolócső ott hadonásszon az orra előtt.

 Majd egy kis idő múlva a férfi újra megszólalt:

- Szevasz virág, meglocsolhatlak?

- Meg.

 Majd ismét.

- Szevasz virág, meglocsolhatlak?

 De mielőtt Ottó válaszolhatott volna az egyik Dupla-B mélyen a szemébe nézett:

- Te, te tényleg hangyás vagy!

 Az üres locsolócső pedig tovább hadonászott.

- Szevasz virág, meglocsolhatlak? Szevasz virág, meglocsolhatlak?

- Hangyás vagyok – gondolta Ottó – hangyás vagyok. Hát persze, hogy hangyás vagyok. Hogy erre eddig nem jöttem rá. Hangyás vagyok. Ha eddig nem is voltam az, az elmúlt napok alatt, amióta itt vagyok tisztára behangyásodtam. –Még mit nem? A kurva anyátokat! – sziszegte.

 Ez volt az első eset, hogy nyolc éves kora óta, ezt a jelzővel sem illethető trágár kifejezést kiejtette a száján. Akkor igazságtalanul kiállították a fociból, mert buktatott. Pedig nem is buktatott, hanem az a nagyszájú, disznó Pista direkt elnyalt. Vagyis csak úgy tett, mintha elnyalt volna, jajgatott, fogta a térdét, aztán pedig jót röhögött, amikor Ottót kiállították.  Mindenesetre az apja Pistának adott igazat és a fiát jól pofánvágta, orrán-száján folyt a vér.

 Most senkitől sem kellett tartania, aki pofán törli. És egyáltalán ki emlékszik itt a gyerekkorára? Még a sajátjukra se nagyon. Esetleg csak azt kérdezik:

- Szevasz pofa megtörölhetlek? És előkapnak egy szalvétát.

 Hangyás itt az egész bagázs.

 A regisztráló pultnál valami dulakodás támadt, a betegek egyre kijjebb szorultak. A tülekedés hulláma meg-meg tántorította még Ottót is. A nagy kiabálás a biztonsági betegszállítók figyelmét sem kerülte el, felpumpált izmaikkal azonnal beverekedték magukat a tömegbe. A rend teljesen felbomlott és utat tört magának a pillanatnyi káosz.

 Mindeközben Ottónak zseniális ötlete támadt. Pontosabban  pszichiátriai mércével mérve betegségének egyik gyakori tünete, szót mércével szabotázs, hangyás mércével hangyás ötlet és Ottó mércével a legzseniálisabb ötlet, ami ebben a helyzetben eszébe juthatott. Méghozzá az, hogy megszökik. Most azonnal, nem várja meg az olvadós izé utasításában szereplő két órát, a vizit kezdetét, hiszen ennél ragyogóbb alkalom nem lesz soha többet. Majd a megadott helyen legfeljebb vár.

 A megvalósítás persze épp úgy, mint a lakberendezési tárgyaknál egy kicsit több időt vett igénybe, mint a terv kiötlése.

 Ottón újra és újra úrrá lett az a furcsa érzés, ami éjjel hatalmába kerítette és még reggel is fogva tartotta. Mert már biztos volt benne, hogy a szökés okozta izgalom motoszkált benne, már akkor is. Megérzés, előérzet! Délelőtt sokat gondolkodott, tudta, hogy ez a nap, nem az a nap, de mégis végtelenül átérezte azt a fajta nyugalmat, amit az ember csak a halála előtt képes átélni. Talán, ha meghal, gondolta, ha mégis része lesz valamiféle extrém megváltásban és meteorok közt bolyongva egy kráteres bolygón, csipkekőkorláton ülve megpillantja Zitát és ő úszik feléje. Csak feléje. Végtelenül a végtelenségben…

- De nem ez fog történni, tudom. Még nem. A mai nap egy szép színes üveggolyó, ami hosszú idő óta ma mutatja először különleges árnyalatait. És most végre megvan. Biztos megvan az izgalom oka. Szokatlanul izgatott vagyok. Talán mert nem lesz erőm hozzá. Vagy talán, mert minden simán megy és én ügyetlenségből elszalasztom a megfelelő pillanatot. De az ember le tud részegedni az izgalomtól, ami remegteti a kezeit és egyenetlenné teszi a légzést. Mintha egy ismeretlen alagút előtt állna tétován tekint a sötét csíkba és érzi el kell mennie, még ha riasztó is az, ami útközben lecsaphat rá. A másik oldalon pedig, ahol tétovasága lappang és szökni akarása toporog, az ismert világ kínzó ágya mégis valamiféle nyugalmat sugároz a sötétség ellen. Mit tegyek? Meddig várjak, hogy elérjem a megfelelő pillanatot és átsurranjak a sötétségbe. Mikor jön el a pillanat? Mikor jön el? És mikor nem szalasztódik el? Millió kérés, melyek egyetlen érzéshullámban utazva végigjárják a testemet. Félek! Úgy érzem egyetlen remegő gömb vagyok és mellkasom ideges, szaggatott emelkedésére és süllyedésére rá van írva, hogy szökni készülök. A szemem izgatottan jár fel-le és minden mozdulatra riadtan húzódik vissza homorú ernyője alá, nehogy elárulja magát. Kegyetlenül izzadok. Remeg a kezem, a lábam, a fejem, mindenem és nem tudom leállítani végtagjaim forró didergését. A belsőm is forró és folyton remeg.

 Most itt a pillanat. Elindulnék… Elindulnék… És elszalasztottam. A fejemhez kapok, Egy másodpercre összetörök. Egy másodpercre úgy érzem vége és soha többé nem lesz új pillanat. Nem engedelmeskedtek a lábaim. Könnyes a szemem. Könnyes nagyon.

 De hirtelen kitéptem magam tehetetlen idegességem sűrűjéből és kint vagyok.

 Csak ennyi volt.