A múlt, s annak homálya

 

Ottó egész éjjel a plafont bámulta. Most, hogy az A szektorba vetett minden reménye szertefoszlott, tetézve szomorúságát, minden eddigi sikertelensége ott torlódott abban az éjszakában és ott hemzsegett azon a szürke plafonon, beterítve az egész szobát és ott sajgott Ottó egész testében.

Az ember egyszer csak rájön, hogy homály borít mindent, s a felismerés félresikeredik bármilyen erős is az akarata. Aztán jön egy újabb megvilágosodás és az én visszakanyarodva saját gyermekkorához kézen fogja saját szerencsétlenségét. Az abszolút tudat, az abszolút felismerés pedig csak egyszer lép ki a homályból, a megsemmisülés kezdetén. És a mérleg elbillen, de még csak ott legbelül. Az ember ezt szinte észre sem veszi, Ottó sem vette észre. És az első, a döntő elbillenés, a környezeten múlik, hogy észrevevődik-e valaha.

 

Első és megmásíthatatlan csalódása, amit eddigi életében örökösen el kellett viselnie, csúnyasága volt. Középmagas termet, zömök testfelépítés, enyhén barna bőr, barna, rövid, vastag szálú haj, feltűnő izzadás, egyedül munka közben harmonikus tekintet, társaságban pedig ideges feszültség az arcizmokon. Vastag, barnás-fekete szemüveg, vastag üveggel, színtelen száj, eminens szemöldök és bogárszemek. Ha talán magasabb lett volna vagy a szája szélesebb, esetleg az arccsontjai kiállóbbak, bár azok így is elég kiállóak voltak. Talán…talán találhatott volna benne bárki, valaki valamit, egy ici-pici sharmot vagy egy vonzó mosolyt, titokzatos pillantást. De semmi. Ottó annak ellenére, hogy nem voltak elálló fülei, nagy orra, virító pattanásai és csontvázas alkata, csúnya volt. Finomabban kifejezve a szemnek kellemetlen, barátnak jelentéktelen és az utcának maga a szürke semmiség. Talán az izzadás vagy a gyorsan növő arcszőrzet tette vagy a kínosan a nyakra simuló inggallér,  a riadt tekintet, a folytonos feszültség vagy valami olyasmi, ami soha senkinek az agyában nem fordult meg aki közelebbről ismerte. Csak egyszerűen volt benne valami, ami visszataszította az embereket. Ismerősei mindannyian tartották valamilyennek, amilyen soha nem volt, mert nem tudták felmérni és elfogadni azt, hogy tiszta. Az arcáról áradó érzelmet pedig összekeverték és magukból kiindulva szétterítették azokon a jól megszokott porlepte köveken, amiken ők is találtattak. Itt hibáztak mindannyian.

A másik dolog, ami Ottó szerint egyértelműen az elsőből következett, magányossága volt. Nem mintha senkinek sem kellett volna, mert biztos olyan is volt, akinek kellett volna, inkább nem talált partnerre közülük. Oviszerelem, copfhuzogatás és a folyton leeső radírok, a lányok szoknyája persze az Ő emlékeiből sem hiányoztak.

Valami mégsem stimmelt. Talán, azért mert parányi szerelmi élete csalódást csalódásra halmozott az elmúlt 22 év alatt. A legelső egy aranyos és ártatlan oviszerelem, egy szemüveges kislánnyal, akinek folyton piros masni volt a hajában. Természetesen minden étkezésnél egymás mellett ültek és belenyúltak egymás tányérjába. Sokat kuncogtak az építőkockás doboz mögött és folyton eldugtak egy pici piros építőelemet. Délután elrejtették és másnap délelőtt pedig előszedték. Ez volt a titkos jelük. A szerelmük záloga. Amikor középsőben az utolsó napon anyukáik elvitték őket az oviba – mind a ketten messze laktak az ovitól és nem merték őket egyedül elengedni – épp úgy mint mindig már reggel valami jó kis helyet akartak keresni a kockájuknak, de sehogy sem találtak. Végül az egyik ablakmélyedés repedésébe akarták elrejteni, hogy ez bizonyítsa várni fognak egymásra, amíg az a csúnya, hosszú, két hetes nyári szünet el nem telik. De a kis piros kocka túl nagynak bizonyult és sehogy sem akart beleférni a repedésbe. Ráadásul az óvó néni is felfigyelt a két valamiben sántikáló lurkóra. Végül a kislánynak az az ötlete támadt, hogy egy zöld gyöngyöt rakjanak a repedésbe. Ottó úgy érezte ezzel megszakad a folytonosság, mert a zöld gyöngy mégiscsak zöld gyöngy és nem piros kocka. Nekik meg mégiscsak a piros kocka a titkos szerelmi jelük. De mivel a kislány kérte, beleegyezett. Két hét! Két hosszú hét ovi nélkül, a kislány nélkül. Maga az elrontott vakáció- de egyszer minden rossznak vége szakad – és az óvoda ismét kitárta kapuit. Ottó nagy reményekkel masírozott be a játszóterembe, ahol a zöld gyöngy pihent. Ő akarta először a kezébe fogni és a kislánynak átnyújtani, ezért nagyon sietett. De nemhogy a gyöngyöt, a repedést sem találta, felújították az óvodát. Két hét nagy idő. Olyan hosszú, hogy az egyik szerelem elfelejtődik, egy másik pedig szövődik. Ottó nehezen viselte, hogy ejtették. Nem volt más barátja. Ráadásul egy szeplős kisfiú miatt. Mert a zöld gyöngy az zöld gyöngy és nem piros kocka.

A következő szerelem sokáig váratott magára. És még reménytelenebb volt felnőttkori beteljesedése, mint az elsőnek. Ottó ekkor 13 éves volt és első csalódása után szilárdan tartotta magát ahhoz az elhatározáshoz, hogy soha többé nem lesz szerelmes. Egészen addig, amíg meg nem pillantotta azt a gyönyörű, vörös, hosszú hajú lányt a tv-ben, abban a romantikus filmsorozatban. Hát, igen! Hát mit csináljon az ember ha már egyszer beleszeretett egy nálánál öt-hat évvel idősebb lányba, aki ráadásul filmsztár. Messziről, a tv-ből csodálja, megdobban a szíve, ha meglátja a nevét a szereposztásban vagy meglát róla egy képet valamelyik újságban, amit persze utána ereklyeként őriz és ír, ír, ír egy szerelmes levelet. Vagyis, pontosabban Ottó legalább vagy százat, de mindig csak megszólításig és egy ügyetlen bevezetőig jutott el: Drága Franciska – mondjuk – stb. stb. stb. Aztán összegyűrte és az ágyneműtartóba rejtette. Hosszú éjszakákon át gondolatban újra és újra levetítette magában a filmet. Minden egyes apró részletet az eredetihez hasonlóan pontosan kidolgozva, csak Ő volt a fiú szereplő, egy kicsit idősebben, egy kicsit vállasabban és egy kicsit jobbképűbben. De az ábránd gyönyörű 10 hónapja után rá kellett döbbennie, hogy  ez a szerelem, nem az igazi szerelem. A felfedezés egyszerűségében borzasztó kegyetlenséggel hasított bele és tudatosította benne – bárhogy kapaszkodott is a szélben szanaszét szálló vörös hajszálakba – hogy a távoli egyoldalú imádat közel sem nevezhető annak, amiről Ő azt gondolta, hogy örök és úgy nevezik, szerelem. Valódi szerelem.

Egyik nap, ahogy hazafelé ment az iskolából leszaladt a Körös-partra makkot gyűjteni. Ősz volt. Egy csodálatos ősz, még csodálatosabb délutánja. Kimondva, kimondatlanul abban az évben tudatosult Ottóban, hogy művészileg megformált dísztárgyakkal akar foglalkozni. Naphosszat rajzolt, sötét tónusú, mégis különösen törékenyf igurái, tárgyai két ellentétes világ összefonódásából keltek életre. A sötét és a világos. A vad és a gyötrően gyenge. Mindez egyszerű már-már puritán formában. Az évek során persze sokat változott. De a fő vonal vezetése egész életében megmaradt. Az iskolában épp ezért nem számított különösebb rajztehetségnek. Pedig tagadhatatlanul jó érzékkel fogta meg a formák érzéki lényegét és fényképszerűen rá tudta kényszeríteni a legbonyolultabb alakokat is a papírra. Ehhez a képességéhez nem mindennapi fantázia is párosult. Szinte minden együtt volt ami egy fiatal, művészi hajlamokkal rendelkező férfiú pályájának elindulásához szükséges, kivéve az önbizalmat és a biztatást, ami nélkül az egész kövek közé szórt mag. Mindenféle dolgot kitalált, amit igyekezett is aztán megvalósítani. Főképp a természetes formák, anyagok végtelen variációs lehetőségei vonzották. Ezek közé tartozott pl. a makkokból összeragasztott padlóváza is, amibe akár száraz virágokat vagy háncsolt fűzfaágakat is lehetett rakni.

Az egész család el volt ragadtatva az ötlettől és mivel látták, hogy napról napra gyűlnek a mappában az érdekesnél érdekesebb rajzok – amiket titokban néztek csak meg, ugyanis Ottó a makkos váza kivételével semmit sem mutatott meg, még nekik sem – túlságosan szerény és szemérmes gyerek volt – megengedték, hogy iskola után fél- egy órát a Körös-parton töltsön és makkot gyűjtsön.

Azon a bizonyos csodálatos, őszi délutánon, már épp az utolsó kupacot rakta a táskájába, amikor arra lett figyelmes, hogy egy fiú és egy lány pont a vele szemben lévő kavicsúton sétálnak, fogják egymás kezét és nem szólnak egy szót sem. Aztán egyszer csak a fiú átöleli a lányt és megcsókolja.

Ottó nem írt több levelet – sőt meg sem kísérelte, még másnak sem – és soha többé nem vetítette le gondolataiban a filmet. Az éjszaka szokatlanul nehéznek tűnt, mintha teljes sötét súlyával a fiú vállára nehezedett volna. A csalódás ott bujkált minden porcikájában, jelét sem adva, hogy szabadulni akar az éretlen testtől. Kamaszodó, nyúlni kezdő végtagjait vaspántokkal kötözte az ágyhoz és teljesen kisajátítva kínozta a szervezetet.  Már éjfél is elmúlt mire végre kiszökött belőle. Mégsem bírt elaludni, folyton csak arra a két egymásba fonódó testre tudott gondolni.

Hajnalig dolgozott, aztán még két napig hajszolta magát, mire elkészítette a két arc nélküli, egymásba fonódó testről mintázott, makkokból összerakott padlóvázát. Ez volt második szerelmének a vége.

 

A harmadik sem alakult jobban. Ottó 17 éves volt. Esetlen és csúnya. A lány nála egy évvel fiatalabb volt és a szomszéd utcában lakott. Nem volt se szép se okos. Éppen ezért Ottó úgy érezte, van nála esélye. Tulajdonképpen a mosolyába szeretett bele, abba az egyetlen egy dologba, ami vonzó volt benne. Egy egészen átlagos napon Ottó úgy érezte, hogy itt a cselekvés ideje. S mivel a lány többször rámosolygott, sőt mi több egyszer rá is kacsintott, éppen ezért úgy döntött, hogy félreteszi minden gátlását és elhívja moziba.

- Megvehetem a jegyemet? – kérdezte a lány, mikor odaértek a pénztárhoz. - Van egy kedvenc helyem oda akarom kérni. De titok, hogy hova. Meglepetés. Vegyél addig pattogatott kukoricát.

- OK – mondta Ottó. Engedelmesen odaadta a jegyek árát és már ment is kukoricát venni. Oda volt az izgalomtól.

- Vége – gondolta. – Ma este vége a magánynak és minden jóra fordul. A ma este lesz a bizonyíték arra, hogy a besavanyodás és a hímjellegű, vénkisasszonyos vigyorok helyett mást szánt nekem a sors. Valami édeset, valami zamatosat, valami egészen kellemeset. Ábrándozását, két barna, sajnálkozó, bársonygombra emlékeztető szempár szakította meg.

- Sajnálom, de nem volt egymás mellé kettő, csak egyet tudtam a kedvenc helyemre venni és én csak onnan tudom nézni a filmet. Máshonnan nem látom elég jól. De vetítés után várj meg a kijáratnál. – És a bársonyos szempár repült is kukoricástól, jegyestől és mindenestől az erkély felé.

 

 

Ottó megint csak az ágyat nyomta. A sötétség most nem nehezedett rá, inkább jót kuncogott rajta.

Rászedtek – gondolta. – Rászedtek. Kegyetlenül rászedtek. Ócska trükk és én bedőltem neki. Ócska balek vagyok. Egy kegyetlenül rászedett, ócska balek. És még nem is gyanakodtam, amikor azt kérdezte…kérdezte? Nem is kérdezte csak belevinnyogta a képembe: „Megvehetem a jegyemet, csak oda tudok ülni.” A barátnője pedig ott röhögött mögöttünk. De nekem ez sem tűnt fel!

Tehát, amilyen gyorsan jött a szerelem, ugyanolyan gyorsan el is múlt. Hiába a gyors cselekvés, - mármint Ottóhoz képest - megszólítás, mozi, stb. Nem vált be. Két év szünet következett. Ottó a terveibe és a megvalósításukba vájta bele magát. A környezete egyre kevésbé bírta elviselni hóbortosnak tűnő ötleteit. Kavicsok, fadarabok, levelek, viráglenyomatok hevertek szanaszét a szobájában. A második év végén mégis történt valami. Ahogy az lenni szokott a semmiből előkerült valaki, egy kedves szőke lány, aki semmi másra nem vágyott, mint arra, hogy néha beszélgessen valakivel, mint barát a baráttal. Ottó pedig örült, hogy végre valaki törődik vele, ezért néhány kellemes beszélgetés után úgy érezte, hogy beleszeretett a lányba és hiába beszélték meg már jó néhányszor, hogy semmi egyéb csak jó barátság fűzi össze őket, reménykedni kezdett. El kellett fogadnia a tényt, akármennyire is hinni akart az ellenkezőjében, hogy nincs fiú-lány barátság, mert ahogy az az Ő esetében is történt az egyik fél, képtelen nemtelenként a kezelni másikat. Akárhányszor beszéltek mindig mindenbe belemagyarázta, hogy a dolog kölcsönös és nyugodtan próbálkozhat. Persze ehhez hozzájárultak még a kívülállók heccelései is, így folyton az alkalmat kereste, hogy mikor beszélhet a lánnyal újra. Leste minden mozdulatát, hátha elárulnak valamit az érzéseiről pl.: azt, hogy igen, hogy végre igen, igen, igen!

Csak egy dolgot hagyott ki a számításból. Pontosabban kettőt, de a kettő olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy szinte eggyé olvad. És még hozzá, azt, ami a legfájdalmasabban érintette. Éppen akkor, amikor már úgy érezte, hogy semmi sem jöhet közbe, amikor már mindent olyan szépnek és végtelenül kedvesnek látott. Akkor kiderült, pont az, amire soha nem is gondolt, amire soha nem is számított és amire soha nem is mert gondolni, amit egész egyszerűen lehetetlennek tartott.

- A csütörtök? – kérdezte a lány – A csütörtök nem jó. Moziba megyek a barátommal

- Tessék? – kérdezte Ottó döbbenten – Moziba? A barátoddal?

- Jaj, még nem is mondtam. Olyan hirtelen történt az egész és az igazság az, hogy nem is akartam elkiabálni. Tudod, meséltem arról a rém aranyos, könyvtáros fiúról. Na, a helyzet az, hogy mégiscsak felhívott és két hete együtt járunk. El sem tudom hinni, szerelmes vagyok.

- Aha.

- Meséltem neki rólad, hogy te vagy a tökéletes fiú-lány barátság élő példája és, hogy milyen jó, hogy nem kell soha attól tartanom, hogy egyszer előállsz azzal, hogy szeretsz.

- Aha.

- Szerintem pénteken is elmehetnénk arra a kiállításra, nem?

- A…A…Ő…Sajnos nem.

 

Ez után kínos jelenet után Ottó már másodjára határozta el, hogy soha többé nem lesz szerelmes. De épp, úgy ahogy az első alkalommal, megint csak meg kellett szegnie a fogadalmát. Es ez pont azon a napon történt, amikor első nap ment dolgozni.

 

Két hete őrült izgalomban volt leendő munkahelye miatt. Új hely, új ismerősök, netán új barátok és minden jóra fordul, lesz idő feloldódni, valamelyest kitárulkozni. Akkortájt elég nehezen ismerkedett. Tele volt gátlásokkal. Idegenek előtt nem mert megszólalni, csak bárgyú vigyorral bólogatott. Elvesztette minden önbizalmát, még azt a kicsit is ami volt és szilárdan hitte, hogy pocsék társalgó és nincs humorérzéke. A végén, már a legjobb történeteket is szánalmas hülyeségekként ábrázolta.

És végül a csúnyaság és magány mellett a harmadik dolog, ami megkeserítette az életét, az elismerés nélkül maradt munka volt.

Már a makkos vázánál is el-elsuhant egy-egy megjegyzés Ottó füle mellett, melyek alig félreérthetően a technikai tudás hiányát okolták az eldeformálódott alak miatt.

- Mondtam, hogy csinálj neki drótvázat, mert szét fog csúszni, de soha nem hallgatsz rám! - Ezt a mondatot az apjától kapta, mint egy útravalóként az életre, aki nemsokára le is lécelt.

Az anyja szelíden csak azzal vigasztalta, hogy a következő biztosan nem fog félre csúszni. Nem is csúszott, hiszen bármit tervezett is utána és bármit készített is el, soha többé nem mutatta meg senkinek, csak gondosan bezárta a szekrénybe. Pedig rengeteg ötlete volt. Éjszakákon át dacosan rajzolt és satírozott zseblámpával a paplan alatt, aminek az lett a vége, hogy elromlott a szeme. Közben egyre-másra érték a sértő megjegyzések és különc, kompromisszumokat nem tűrő be nem illeszkedési vágya végleg kitaszította az iskola éppen érni kezdő közösségéből. Az pedig, hogy ezen a helyen néha mégis barátokra vágyott, épp olyan bűnnek számított a szemében, minthogy azok őt kiközösítik. E két össze nem férő, tudat alatt bujkáló, néha fel-fel törő, foszlányok fűzte kaotikus énkép, pedig végleg összekuszálta viselkedése minden apró rezdülés elemét. Hangok és képek váltogatták egymást, miközben kétségbeesetten kapálódzott az akarom és a nem akarom között. Ezek ketten általában elkerülték egymást, de egyszer mikor már pont feladta volna, egy hat hétig tartó kétségbeesett kapálódzás után új közösségbe került.

Túl volt mindenféle tanuláson. 20 éves lett és eddigre már elfojthatatlan gyűlöletet érzett a látszat és az alatta megbúvó ellentétek közötti érdek különbségek iránt. Így szépen lassan és folyamatosan a közömbös ellenállás egy olyan formáját alakította ki, ami teljesen sértetlenül hagyta a lelkét és ahová saját kis dilemmái mellé semmi más nem fért el, se hazugságok, se kétéves versengések, se vagyonszerzés. Aztán lecsillapodott és semmi mást nem akart csak tervezni, tervezni és megint csak tervezni. És ehhez a cég kiváló lehetőségnek tűnt. Egészen addig, amíg be nem skatulyázták a lámpaernyők tervezőjének.

Még az állás megszerzésével közel egy időben, egy szerencsés véletlen folytán sikerült egy lakáshoz jutnia Budapesten.  A parányi garzon megmenteni látszott művészi süllyedését, ugyanis ez volt az a hely, ahova elcipelhette jócskán megszaporodott és a szülői  házban kidobással fenyegetett tárgyait és ahol nyugodtan folytathatta a tervek további megvalósítását. Csodálatra méltó megszállottsága legyűrni látszott félelmeit is a hibakereső irigy véleményeket. Éjjel, nappal dolgozott. Kivéve persze, amikor Zitára gondolt és Zitáról ábrándozott.

Első sikertelen próbálkozásai, amikor is hiába kilincselt mindenféle irodákban, végképp bezárni látszottak azt az ajtót, melyen a külvilág felé áramolhattak volna szédítően zseniális ötletei. Közben folyamatosan gyötörte a félelem, hogy rég fiókban heverő terveit valaki más papírra veti, vagy ami még rosszabb meg is valósítja őket. Tulajdonképpen ez volt az ami felülkerekedett a gátlásain és végre eljutatta odáig, hogy képes legyen értékelni – azon felül, hogy tudta jó az amit csinál – és védelmezni saját munkáit. Életre kelteni Őt magát, az ötletembert, úgy, hogy saját félelmeit legyőzve képes legyen tervei szélesebb körű életre keltéséért is kilincselni. Így került a céghez.

És ott volt Zita, a durcás arcú, hideg szemű lány, aki olyan fagyot árasztott maga körül, hogy a legelszántabb és a leggyakorlottabb szívtiprókat is egyetlen pillantással „melegebb éghajlatra” – mindenkit a saját irodájába – küldött. Ottó minden elképzelhető rosszat hallott már róla, de makacsul kitartott érzelmei mellett. Jól tudta, mire képesek a vállalati pletykák. Volt aki azt mondta Zita olyannyira összeférhetetlen, hogy saját szülei sem tűrik meg otthon és a cégtől is csak Angival barátkozik, akivel egyébként senki, mert eléggé kétes hírű nőszemély. Meg aztán ott volt az az ügy, azzal a Bélával vagy Ákossal, mind a két verzió futott. Akkoriban mindenki erről beszélt, hogy ők ketten, de melyikkel és hát szóval, hogy valaki ilyen gyorsan váltogassa…még ilyet…hallatlan…meg miegymás. Ráadásul azok a kétes irat eltűnések. Szóval elég zűrös egy nőszemély. És a szeme, még a szeme se áll jól, olyan hideg és kegyetlen, hogy egyetlen pillantásába bele tudja foglalni, a világ összes gyűlöletét. „Olyan a pillantása, mint a jégverem fagyos lehelete” – mondta a büfés néni, aki akkoriban túl sok rémtörténetet olvasott. Bár ez a megállapítás, kétség kívül igaznak volt mondható, de csak akkor ha az ember egyetlen egyszer sem látta őt mosolyogni és nem olvasott túl sok szúrós szemű fiatal vámpír hölgyről szóló rémtörténetet. És Ottó látta őt mosolyogni és soha nem olvasott ilyen könyveket és azt a mosolyt soha nem felejtette el. Látta, ahogy a kirakatokat nézegette és ahogy az utcán sétált. Az előbbi két ügy pedig, mint Zita később elmondta neki csak pletykaszintű humbug volt Ugyanis Tivadarral beszorult a liftbe, aki munkába menet elhagyott egy pár tervet. Mellesleg otthon lakott a szülei házában egy külön bejáratú kis lakrészben és nagyon jól kijöttek egymással, egészen azóta, amióta megszületett.

Ottó ellenállhatatlanul beleszeretett, már az első percben, ahogy megérezte a jelenlétét. Először nem is látta, csak tudta, hogy sorsdöntő pillanatoknak a fogja. Zita ott állt a virágbolt elé kipakolt vágott virágos vödrök között és mosolyogva válogatta a szebbnél szebb csokorba valókat. Ottó pedig teljesen zsibbadtan ott állt mögötte és nézte, hogyan siklik végig a keze a virágokon. Ebédszünet volt.

Olyan hatalmas erővel söpört végig rajta a szerelem, hogy teljesen összezavarodott benne minden. Nem mert ránézni Zitara. Csak a távolból csodálta. Fizikai és lelki gyengeség lett úrrá rajta, akárhányszor maga előtt látta.

Alig több, mint másfél év után már odáig jutott, hogy naponta kilincselt a főnökségen valami olyan munka után, aminek a segítségével az A szektorba kerülhetett. Akármilyen képtelenségnek is tűnik, nem látott más megoldást.

Számára az A szektor Zitát jelentette és kész!

Végül Pali a kisfőnöke megbízta egy munkával, ami utat nyithatott volna, mind Zita, mind pedig a szakmai elismerések felé. De annak ellenére, hogy az orosz házának a lakberendezési tervei igen figyelemre méltóak voltak, a dolog nem úgy alakult, mint ahogy Ottó és az ő helyén bárki is várhatta volna.

Összeszedte minden tervét, kivett két hét szabadságot, elutazott Békéscsabára, tele reményekkel és bizalommal. Éjjel-nappal dolgozott és mire visszajött feje tetejére állt az egész ország.

Hiába az orosz által oly nagyra becsült, természetes színek skálája és az anyagok parádés összeállítása, az aktokat ábrázoló préselt virág képek – ihlette Archimboldo – az a bizonyos makkos váza, ami alapján Ottó a megbízást kapta, a plafonok cirádás festése, az üresen hagyott falakkal és a fentről induló sarkok mentén, egészen a padlóig futó minták. És még sok minden más. Az óriás csillár, melynek minden ernyőjét külön-külön mintázott, barna habkerámia ernyő fedte. Ottó olyan profi volt a lámpák és csillárok tervezésében, hogy Pali a visszautasítás után, természetesen ezt a tervet is ellopta épp úgy, mint a régebben visszautasítottakat, a virág formájúakat, a metszetteket, a rácsozottakat, stb. stb. stb. Ottót majd megütötte a guta, amikor néhány nap múlva a Pali „tervezte” – alig átformált – lámpaernyőkben viszontlátta saját, régi munkáit. A kis átvariálás is ocsmány pusztítást végzett rajtuk. Hiába, ha valakinek nincs valamihez érzéke…Nem mindegy, hogy kockás nadrághoz sima vagy virágos felsőt veszünk fel. A két dolog pont ugyanolyan.

 

 

Egész éjjel ott visítottak Pali döglött egerekkel tarkított mondatai a fülében.

- Automatika! Technika! Hiányzik az automatika a munkádból. És most ez az, amire szükség van. A gombnyomásokra! Arra, hogy gombnyomásra működjön minden. Ma már annyira megváltozott az emberi élet, hogy egy csomó dolgot, amit a múlt korszakban egyértelműnek, a családi, társadalmi élet részéről fontosnak tartottak, mára már nem számítanak és nem foglalkozik velük senki. Senki, érted? Senki, csak a gépek. Gépek és gombnyomások! Ezekkel végeztetünk el mindent. Ottó! Forradalom van! A gyorsulás forradalma! Gyorsulunk, gyorsulunk, gyorsulunk és meg sem állunk addig, amíg ki nem lőjük magunkat a galaxison túlra. - Pali szinte teljesen belehevült a mondókájába. Lelkesedése egyre magasabb lángokba csapott. – Forradalom, igen. A lét, az életforma gyorsfordulatú forradalma. Változások, hogy tegyük jobbá az életünket! Rengeteg új intézmény és klub jött létre. Újra lesz közösség, újra lesz társadalmi összefogás és újra lesz minden. És ebbe nem férnek bele a terveid! Más kell! Mást akarnak az emberek. Érted a lényeget? Más kell! Mást akarnak! Mást! Újat! Újdonságot! Igen. Azt akarnak!

Aztán az egérfogó szkafanderről:

- Tökéletes világ, szótizmus, dr. Szót Vera szemléletváltó kutató és feltaláló. Hát nem csodálatos? Végre van valaki, aki foglalkozik az emberiség problémáival. Higiénia, ami te is tudod milyen fontos és aztán az állatvédelem. Meg aztán, a fertőzés veszélyek elhárítása. Képzeld el, előbukkan ez a nő, ez a szemétégető újkori madonna és lesöpör minden korrupt szemetet a Háromak asztaláról. És felkarolja a kisember problémáját, meg a nagy emberét is. Mert elmagyarázták, hogy támaszkodni kell egymásra és segíteni egymást. Na, meg aztán a személyiségi jogok, most már nem kell attól tartani, hogy esetleg a szomszéd árulja a házad a fejed fölül, mert minden ilyen irányú tevékenység szigorúan meg lesz büntetve. Tökéletes világ lesz! Tökéletes! – Pali teljesen kimelegedett és felvillanyozódott a szónoklat hevétől. Már nem is érdekelték az egerek, hiszen minden ami körülvette a tökéletes világ felé menetelt.

 

 

Hát lehetséges, – tűnődött Ottó – hogy egy csapásra mindenki elvet mindent, ami régi? Egy szóra? Egy egyénileg egyénre szabottan feltupírozott ígérettel?

De a hajnal első sugarai sem adtak választ a kérdéseire, csak jótékonyan elaltatták.